1954. május 25., vasárnap

Nem szerettem az Állatkertet. Mindig csak mentünk a szüleimmel a ketrecek között, fulladoztunk a madárházban, vártuk, hogy kidugja a fejét a medve a barlangból, de nem dugta ki, vártuk, hogy a pingvin sétálni induljon, de nem akart sétálni. Egyedül a zsiráfot szerettem nézni, de anyám azt mondta, nem azért jöttünk, hogy csak a zsiráfot nézzük. 
-Ma megyünk az Állatkertbe - mondta anyám, amikor aznap felébredtem. - Felveheted az új rövidnadrágodat és megetetheted Bambit, a kis őzikét.
-Nem szeretném megetetni Bambit - feleltem.
-De Bambi azt szeretné, ha te etetnéd meg.
Gyenge hazugság volt, de ha  anyám elhatározott valamit, nem volt mit tenni. Felvettem az új rövidnadrágomat, elmentünk az Állatkertbe,  megetettem Bambit. A kijáratnál két állatgondozó cigarettázott. Ők is rövidnadrágot viseltek, pedig felnőttek voltak és szőrös volt a lábuk. Arról beszéltek,  hogy az őzikét nem is Bambinak hívják, nem is akarta, hogy én etessem meg, csak fizettek a szüleim, hogy lefényképezhessenek. És milyen ügyetlen volt, ahogy tartotta azt a cumisüveget! 
Jót nevettek rajtam.

Dáci a Nagy Falon

Pedig Dácinak nem is volt jókedve. Előző nap érkezett meg Balázs,  és egy amolyan apa-fiú kerékpározás közben nagyot bukott az egyik kanyarban. Aztán mégiscsak elindultunk, Pekingtől kilencven kilométer Mutianyu, amikor pedig felértünk a kilátóhoz, és végignézett a Nagy Falon, elállt a lélegzete. Na, Dáci, ehhez mit szólsz? Reméltem, hogy tetszik neki. Az unoka nem könnyű műfaj, ott a nagy veszély, hogy egyszercsak megunják az öregeket, miközben mi azt képzeljük, hogy szórakoztatóak vagyunk. Útközben még találkoztunk egy csoport szerzetessel, kölcsönös hajlongással üdvözöltük egymást, mintha osztálytársak lettünk volna. Viccesek, jegyezte meg Dáci. Akkor most egy fényképet. Dáci nem is akarta, ott van még a homlokán a seb, mondta, majd inkább máskor, de aztán csak rábeszéltem.
-Most mit csináljak? - kérdezte.
-Csinálj úgy, mint a szerzetesek - feleltem. 
Hát így készült el a kép. Jó nap volt, mindnyájan élveztük.

Királyi járat

Ez az angol királyi család repülőgépe. A feljáró lépcső kicsit keskeny, de hát az angol királyi család tagjairól közismert, hogy edzettek és kedvelik a kihívásokat. Londoni diplomataként abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Göncz Árpád akkori köztársasági elnök kíséretének tagjaként magam is utazhattam ezen a gépen Glagow-ba. A fontos emberek a gép első részében berendezett szalonban, a kevésbé fontos emberek a hátsó utastérben, közönséges repülőüléseken. Reggelit is felszolgáltak a légierő egyenruhájába öltözött fiatalemberek, sonkás és sajtos szendvicset, hozzá pedig kávét a királyi család címerével díszített csészében. A szendvicsek szárazak voltak, a sajt leginkább egy radírgumira emlékeztetett, a kávé pedig langyos és keserű.
-Ízlett a reggeli, uram? - kérdezte az egyenruhás fiatalember, bizonyos Blackwist őrmester, amikor elvitte a királyi család címerével díszített tálcát.
-Nem ízlett - feleltem. - A sajt radírgumira emlékeztetett, a kávé langyos volt és keserű.
-Őszintén sajnálom, uram - mondta az őrmester és a tekintetéből kiolvastam, hogy csakugyan őszintén sajnálja. - Mindent a légierő szabálykönyve szerint készítünk. A királynő is ezeket fogyasztja, amikor velünk repül.
Nem sokkal később megkezdtük az ereszkedést Glasgow repülőterére. Kiszálláskor Blackwist is ott állt a keskeny lépcső alján, tisztelgett a távozó utasoknak.
-Remélem, uram, azért legközelebb is velünk repül - mondta majdnem mosolyogva.
Biztosítottam, hogy úgy lesz.

Életem első BMW-je

Négy éves voltam, 1953-ban, amikor apukám a Magyar Kereskedelmi Kamara főtitkára volt, és akkor mint fontos embernek, járt szolgálati gépkocsi. Akkoriban azonban az országnak még nem ment annyira jól, mint manapság, kevesebb volt a luxus, kevesebb az előkelőség, így a szolgálati gépkocsi egy 1936-ban gyártott BMW 335 mintájú autó volt. Motorja gyakran meghibásodott, alkatrészekről álmodni sem lehetett, a fűtés bekapcsolásakor gyakran füst tört ki a műszerfalból, rádiójának állomáskeresője elakadt. Egyik ablaktörlője egyszer útközben elveszett, nem is tudták pótolni. Gépkocsivezetőnk, Wolf elvtárs több időt töltött az autó alatt, szerszámokkal a kezében, mint a kormány mögött. De hát mégiscsak BMW volt...

Nyomd a gps-t vezetés közben!

Most ott tartunk, hogy azt mondják: ne nyúlj a gps-hez vezetés közben. Fogd a kormányt, ne egyél, ne igyál, ne csókolgasd útitársad kezét, ne beszélgess gyermekeiddel, ne forgasd a rádió keresőgombját. Miközben mindnyájan tudjuk, hogy ez nem életszerű. Vezetés közben számos lehetőségünk van arra, hogy hozzányúljunk a gps-hez, meghúzzuk a vizespalackot, érdekes rádióadókat keresgéljünk és beszélgessünk gyermekeinkkel. Azt gondolom, hogy ezen nem tudunk változtatni. Ahelyett, hogy tiltanánk ezeket a látszólag mellékes tevékenységeket, inkább arra kellene oktatni a kezdőket, hogy  a vezetés nem egy steril tevékenység, arra kell kellene oktatni őket, hogy hogyan és mikor lehet a gps-t kezelni, hogyan és mikor lehet vizet inni, hogyan és mikor lehet - és kell - a gyerekekkel beszélgetni. Magyarázzuk el a gyakorlottabbaknak, hogy igen, vannak pillanatok, amikor lehet ilyen mellékes dolgokkal foglalkozni, és magyarázzuk el, hogy melyek azok a helyzetek, amikor csakugyan összpontosítani kell.  A tiltás nem megoldás, tudjuk nagyon jól. Próbáljunk nem az iskolának, hanem az életnek tanulni. Ez a keményebb út, de csak ez vezet eredményre. 

Ezért szeretem az angolokat

Néhány évvel ezelőtt az árvíz behatolt egy vidéki angol ház konyhájába, a középkorú házaspár ott állt térdig a mocskos lében. Hajnali négy óra volt, éppen teáztak.

-Az ember ne csináljon drámát a tragédiából, igaz, szívem? - mosolygott a férfi a televízió híradójának kamerájába, és magához szorította ugyancsak jókedvű feleségét.