Nagymama nem beteg, csak haldoklik

Odze György

Nagymama nem beteg, csak haldoklik

 Mit tegyen egy apa, ha a gyereke lop? És nemcsak lop, hanem hazudik is. Mert aki lop, annak már hazudnia is kell. Frank András ezen gondolkodott. Sohasem hitte volna, hogy ilyesmi megtörténik vele. De hát mindig olyan dolgok történnek meg velünk, amikről azt hisszük, hogy soha nem történnek meg velünk, ő, a negyvenöt éves történelemtanár és iskolaigazgató úgy érezte, minden körülmények között felelősséget kell vállalnia a családjáért és a gyerekeiért. Igen, volt egy ilyen meggyőződése. Mi is az a felelősség? Csak annyit tudunk róla, hogy nyomja a vállunkat. Aztán, ha meg kell magyarázni, bajban vagyunk. A nevelés felelőssége. Csak hát azt a szót, hogy nevelés, nem szerette, nem is hitt benne, pedig pedagógus volt, hinnie kellett volna, de hát az ember sokszor éppen azokban a dolgokban nem tud hinni, amikben a legjobban kellene. A nevelés meg csak arra jó, hogy a felnőttek megkeserítsék gyerekeik életét, és persze a saját életüket is. A gyerekek meg azt hiszik, hogy mindent tudnak már az életről, pedig nem tudnak semmit. A bátorság a bocsánatkéréssel kezdődik, ezt próbálta meg a diákjainak és a gyerekeinek is megtanítani, sikertelenül. Na és a történelem? Hiszen a történelmet azért tanuljuk, hogy újraélhessük az életünket általa. De hát minden nevelés annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Többnyire semennyi. Neki is hiába próbálták megtanítani az alumíniumgyártást és a periódusos rendszert, soha nem tanulta meg. Ahogyan azt sem, hogyan kell őszintének lenni. A családban is mindenki azt mondta neki, hogy legyen őszinte. Egyszerű dolog, csak az igazat kell mondani, de közben senki sem mondott igazat. Amikor nagymama beteg lett, és kórházba került, anya azt mondta neki, Andrásnak, hogy nagymama nem beteg, csak haldoklik.

És te miért nem vagy őszinte, Andriskám?

Csak hát ez sem egyszerű. Mert már ebben is ott a hazugság.

Amikor megnősült, végre elköltözhetett a Hollósy Simon térről, abból az áporodott, rosszul világított, elhanyagolt lakásból, amit soha nem szeretett, de mindig azt hazudta anyának, hogy mennyire szereti. Apa akkor már nem élt, anya pedig sírt az ajtóban, hát itt hagysz egyedül, öregségemre, pedig Frank csak a Böszörményi útra költözött, itt fogok megrohadni, mondta keserűen anya, ilyen volt egész életében, keserű, valószínűleg ebbe halt bele apa is, mert ennyi keserűséget már nem tudott elviselni.

– Baj van – mondta egyik este anya Franknak, amikor meglátogatta. Hetente egyszer látogatta meg, korábban még Julival, de amióta válásban voltak, csak ő ment egyedül. De ő sem ment szívesen. Már nem tudott beszélgetni anyával. Nem, és kész. Juli sem szeretett odajárni, erőltetettnek érezte azokat a látogatásokat, nem szerette anyát, anya sem szerette Julit. A lakás még porosabb volt és elhanyagoltabb, anya beteg volt, már nem akart változtatni semmin, csak az érdekelte, hogy idejében bevegye a gyógyszereit, azt gondolta, ezek tartják életben. – Nagy baj van.

Frank már hozzászokott az ilyesmihez, anya hajlamos volt a kétségbeesésekre. Őt, Andrást csak a válása foglalkoztatta, hogy mi lesz majd Pannival meg Gáborral, akik még gyerekek, a legrosszabb korban vannak, mindenki ezt mondta, de hát ha a szülők válnak, akkor minden gyerek a legrosszabb korban van. Juli már úgy viselkedett, mint aki biztos abban, hogy amúgy is elmegy onnan, már úgy beszéltek a válásról, mint egy szükségszerűen bekövetkező családi eseményről, Juli megismerkedett egy fiatal, gazdag és céltudatos fatelep-tulajdonossal, Gajzágó Imrével, már ott tartanak, hogy lakást néznek maguknak, Panni is költözik, lehet, hogy Gábor is, de majd még megkérdezik a gyerekeket, beleszólnak az ügyvédek, a pszichológusok, mindenki, akinek semmi köze az ő családi sorsukhoz, Frank néha igyekezett megnyugtatni a gyerekeket, hogy a válás nem tragédia, a szülők ugyan külön élnek majd, ám ugyanúgy szeretik a gyerekeiket, mint korábban, de a gyerekek mindig úgy gondolkodnak, hogy a válás után már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban volt, Frank erre csak megvonta a vállát, ő is tudta, hogy már semmi sem lesz olyan, mint korábban volt, és hogy ő sem azt szerette volna, ha a dolgok így alakulnak, de hát így alakultak. Te is hibás vagy, mert nem törődtél a gyerekeiddel, ezt mondta mindig Juli. Frank meg nem tiltakozott, mert hiába is tiltakozott volna. Egyrészt mert Julinak igaza volt, törődhetett volna többet a gyerekeivel, de hát vajon melyik apa nem törődhetett volna többet a gyerekeivel? Szóval neki most erre kellett gondolnia, és erre is akart gondolni.

– Mi a baj?

Mi lehet a baj? Milyen bajok lehetnek? Már védekezett is magában, hogy talán nem olyan nagy a baj, anya hajlamos minden apróságból nagy dolgot csinálni, amikor apa meghalt, akkor volt nagy a baj, az ő, Frank számára a visszafordíthatatlan bajok nagyok.

– Gábor lopott. Ellopta az ékszereimet.

Micsoda szégyen. Még a szomszédok is látták, hogy bejött egy barátjával, amikor ő orvosnál volt. Persze egyedül, ott volt a panasz anya szemében. Ilyenkor senkinek sincs ideje, hogy elkísérje. Jó lenne egy kis szeretet. Aztán legyintett. Mindegy.

– Ugyan – rázta meg a fejét Frank. Pedig nem kételkedett. Gábor kamaszodik, igaz, hogy voltak már hasonló esetek, akkor azonban mindnyájan szemet hunytak, hiszen mégiscsak a mi gyerekünk, és hát ha a gyerek ilyen, akkor biztosan a szülei rosszul nevelték, a barátaival egyszer autót is loptak, méghozzá a legjobb barátjával, Bálinttal, akkor a szülők azt gondolták, hívni kellene a rendőrséget, csak néhány órás kocsikázás volt lányokkal, a Balatonra, ennyi az egész, de mégis lopás, mégiscsak valami, ami ebben a családban korábban soha nem történt meg, akkor azonban éppen Juli volt a legjobban felháborodva, hogy képzeled, hogy a saját gyerekünket feljelentjük, mégiscsak lopott, ezt felelte Frank, ugyan már, legyintett Juli, és ebben a nők felülmúlhatatlanok, hogy mikor és hogyan kell legyinteni, hogy egy vitát teljesen más irányba tereljenek, te is loptál gyerekkorodban, hát persze, ezt maga Frank mesélte el neki, még az ismerkedésük kezdetén, mint valami vicces történetet, de a nők az ilyen kis vicces történeteket jellemábrázolásként élik át, anya ragaszkodott ahhoz, hogy András tánciskolába járjon, méghozzá a Budai Táncklubba, meg is beszélte Juci nénivel, az igazgatónővel, Frank el is ment az első órára, de mialatt sorban állt a „Jelentkezés” iroda előtt, meggondolta magát, semmi kedve sem volt a tánctudás megszerzéséhez, de nem adta vissza a kétszáz forintot anyának, ami egyévi zsebpénze volt, mert még csak tizenhét éves volt, minden hétfőn elment otthonról délután öt és hét között, az osztálytársaitól megtudta, melyik órán mit tanulnak, otthon meg el is mesélte, hogy mikor volt a csárdás, a keringő meg a csacsacsa, de Juci néni a végén beárulta őt anyának, anya pedig egy napig sírt megállás nélkül, amiért az egyetlen gyermeke csaló, hazug és tolvaj, akiben nem lehet bízni, visszakövetelte a kétszáz forintot, büntetésből nem kapott zsebpénzt egy hónapig, és nem mehetett se moziba, se randevúra, de hát az azért más volt, persze tudta ő azt nagyon jól, a fiúk számára ez fontos, az elszámolás, hogy éppen hogyan állnak a családban, ki kit győz le, ki kinek enged, az apák egy ideig mindig felülkerekednek, fölényben vannak, persze mindent jobban tudnak, azt is, amit nem kellene, és csodálkoznak, amikor ellenállásba ütköznek, és akkor a fiúknak egyszer csak elegük lesz, elkezdenek ellenállni, mert mindenki erről beszél, a nemzedékek harcáról, mintha ez lenne a nagy feladat az életben, közben csak szabadulni akarnak az apáktól, akik még hivatkozhatnak arra, hogy de hát menynyi mindent tettem érted, csakhogy ez már senkit sem érdekel, igen, ő is ellenállt, ő is ki akart baszni a szülőkkel meg a tanáraival, hogy megmutassa, neki is van személyisége, Beatles-dalokat hallgatott, és ragaszkodott hozzá, hogy hosszú hajat viselhessen, szembeszállt a tanáraival is, mai szemmel micsoda gyerekes és ostoba lázadás volt, de hát utólag minden lázadás gyerekesnek és ostobának látszik, a nagy feladatok a végrehajtásuk után összetöpörödnek az emlékezetben, mint egy megégett falevél, az érettségi is csak ilyen emlék, négy évig reszkettek, hogy sikerül-e, aztán persze sikerült, és utána már szégyellte is magát, amiért annyira készült rá, most pedig csodálkozik, hogy a saját fia próbál meg kibaszni vele. Mert hát mi ez, ha nem kibaszás?

– Megkérdeztem Gábort, de letagadta – mondta anya. – Éppen olyan, mint te. Hazudik.

Frank nem szólt semmit.

– Ez már rendőrségi ügy – nézett rá anya. – Ha ma nem kapom vissza az ékszereket, megyek a rendőrségre.

Frank bólintott. De hát mit várhat Gábortól? Hiszen ilyen volt ő is. Anyára néz, anya tudhatná.

– Nem érdekel – mondta ki végül anya azt, amire mindketten gondoltak. – Nem érdekel, hogy te mennyit hazudtál gyerekkorodban. Azzal, hogy nekem mennyit hazudtál, nekem kell elszámolnom. Ezzel most neked. Szeretnéd megúszni, de nem lehet.

Így van, Frank szeretné megúszni. Nincs ebben semmi szégyen. Amikor nagymama haldoklott, anya szólt neki, hogy menjen be a kórházba, köszönjön el tőle. Beteg? Te ezzel ne foglalkozzál, felelte ridegen anya, csak menjél. Uramisten, gondolta ő, vajon mit mondjon neki? Nem, gondolta, nem megy el. De aztán mégis elment, attól tartott, anya esetleg figyeli. Sorban állt ő is, felment a lépcsőn, de olyan lassan, amilyen lassan életében még nem ment lépcsőn, hátha történik valami, amiért nem kell továbbmennie, aztán benézett a kórterembe, látta nagymamát, amint az ablak előtti ágyon fekszik, háton, mélyen alszik, nehezen veszi a levegőt, karjába infúziót kötöttek. Mit csináljon? Végül sarkon fordult és elmenekült. Amikor leért az utcára, nagy levegőt vett, és hazament.

– Elköszöntél nagymamától? – ez volt anya első kérdése, amikor belépett a lakásba.

Ő azt felelte, hogy elköszönt, de attól félt, hogy nagymama egyszer csak meggyógyul, és elmondja anyának, hogy mi történt. Nagymama azonban másnap hajnalban meghalt.

Elkerült bajokból tevődik össze a boldogság.

Tizennyolc évesen gazdag akart lenni, híres, sikeres, és minden reggel arra gondolt, hogy az élet reménytelen. Reménytelen és kilátástalan, tele van csalódásokkal és kötelezettségekkel. Érettségi után egyetemre sem akart menni, tanulni sem volt kedve, pedig apa és anya mindennap elmondták neki, hogy a tanulás milyen fontos, ő egyetlen percig sem hitt abban, hogy a tanulás fontos, legszívesebben feküdt a szobájában, az ágyon, zenét hallgatott és cigarettázott, pedig anya mindennap bejött hozzá, és azt mondta, hogy ha csak fekszik a szobájában, az ágyon, és cigarettázik, ráadásul hazudozik összevissza, mint a tánciskolai befizetésnél is, senki se lesz belőle, el fog kallódni, és ezt a szót Frank, hogy elkallódni, nem szerette hallani, jól van, anya, felelte ő, felkelt az ágyból és elment, kóborolt a városban, lányokkal szeretett volna ismerkedni, de lányokkal így, hogy az ember elszánja magát, nem lehetett, aztán egyszer csak, szinte véletlenül talált olyan munkát, ami kedvérevaló volt, Radics Feri osztálytársa édesapjának sötét, dohos Wesselényi utcai alagsori műhelyében műanyag mackókat és zsiráfokat fröccsöntöttek régi, kormos gépeken, és ezzel sok pénzt kerestek. Ez tetszett neki. Rájött, hogy nem fél a munkától. Nyomni reggeltől estig, és gazdagnak lenni. Hajnaltól estig csinálták, ha sok megrendelés volt, bent aludtak a műhelyben, egy ócska kisteherautóval hétvégén vidéki piacokra szállítottak, még csehszlovák vásárokba is elmentek, nem volt fuvarlevelük, nem voltak engedélyeik, de mindez nem számított, nem számított semmi, Radics Feri édesapja minden határátkelésnél pénzt nyomott a vámosok kezébe, a vidéki városokban pedig a vásár szervezőinek, mindenki megvesztegethető, ezt mondogatta nekik is, hajnalban indultak Budapestről, délben már ott állt a sátruk a többiek között, jó üzlet volt, vidáman éltek, nem törődtek semmivel, nem számítottak a körülmények, más világ volt, mint amiben András addig élt, kötöttségektől, elvektől és alázatoktól mentes, mocskos panziószobákban aludtak, igénytelen prostituáltakkal töltötték az éjszakákat, olcsó italokat ittak, hazafelé kimerülten aludtak a teherautóban, egyszer Feri egy tizennégy éves cigány lányt hozott fel a szobába, először csak játéknak indult, aztán mindketten erőszakoskodtak vele, mindent csináltak vele, amit csak lehetett, a lány már sírt a végén, ők pedig megfenyegették, hogy megölik, ha bárkinek elmeséli, mi történt vele, másnap aztán ő, András már tele volt szégyenérzettel, amiért ez megtörtént velük, ne sajnáld azt a lányt, vigasztalta őt Feri, ezeknél mindennapos az ilyesmi, de ez akkor nem sajnálat volt benne, hanem csalódás, amiért képes volt erre, máskor is érzett hajlamot magában ilyesmire, legyűrni egy fiatal lány akaratát és ellenállását, hogy tud erőszakos és kíméletlen is lenni, rossz érzés volt. A rendszer parazitája vagy, mondta neki apa, amikor egyik este izzadtan, borostásan ment haza, azon a hétvégén éppen Beregszászon voltak, két nap alatt kétezer forintot keresett, nagy pénz volt ez akkor, nekem ne dumálj, mondta az apjának, mert az ezresek ott lapultak a zsebében, úgy érezte, mindent megkaphat, amit csak akar, pedig nem akart sokat, csak lányokat és önfeledt vendéglői estéket, de a legjobb érzés a pénz érintése volt a zsebében, apa akkor ott állt vele szemben, sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, csillogóan tiszta cipőben, anya is ott állt mellette, sötétkék kosztümben, éppen akkor érkezett a fodrásztól, a nyakán még látszott egy eltévedt sütővas nyoma, egy nevetségesen kis táskát szorongatott a hóna alatt, indultak az Operába, igen, a rendszer parazitája, folytatta apa, minden, amiért harcoltam, semmivé válik benned, ő, András azonban csak nevetett rajta, volt ebben a nevetésben valami kíméletlen magabiztosság, amivel szeretett volna apa fölé kerekedni, de legalább őszinte volt, hiszen mindig ezt kérték tőle, másnap pedig elköltözött Radicsékhoz, a Rózsák terére, egy kétszobás, olcsó bútorokkal berendezett lakásba, aminek az egyik szobáját osztotta meg Ferivel, anya évekkel ezelőtt elhagyott bennünket, mesélte egyik este Feri, nem ment újra férjhez, csak elköltözött, apának soha nem volt igénye arra, hogy házaséletet éljen, Feri sokkal érettebb volt, mint ő, magabiztosabb, határozottabb, képes volt idegen lányokat vagy középkorú asszonyokat leszólítani az utcán, néhány héttel később adóhivatalnokok és rendőrök jelentek meg a műhelyben, körül se néztek, csak bezárták a vállalkozást, kihallgatták őt, Andrást is, Radics Feri előtte, a rendőrségi folyosón arra kérte, ne válaszoljon a kérdéseikre, ne köpjél, és ő meg is ígérte neki, hiszen a barátság, mondta, a legfontosabb a világon, a rendőrségen, egy vizsgálati irodában azonban másképpen festett minden, amikor leült egy asztalhoz, aminek a másik oldalán rendőrök ültek, és sorolták azokat a szabálysértéseket, amiért börtönbe küldhetnék mindnyájukat, még a tizennégy éves cigány lányt is elővették, akiről kiderült, hogy csak tizenkettő, akkor már azt gondolta, hogy ebből nagy bajok lehetnek, persze Radics Feri a barátja, kurváztak meg ittak, de az ő dolga most az, amit a rendőrök mondtak is, és feltehetőleg komolyan mondtak, hogy együtt kell működni a törvénnyel, igen, minden kérdésre válaszolt, igen, félt, megijedt a következményektől, de azt is gondolta, hogy ártatlan, aki nem érdemli meg, hogy fiatalon megbüntessék valamiért, amiről nem tehet, én csak sofőr voltam, a végén azonban olyan dolgokat is elmondott, amiért Radicsék bajba kerültek, mert azt azért tudta, hogy neki így könynyebb lesz a helyzete. Becsületes volt? Vagy egyszerűen gyáva? Csak a kötelességét teljesítette? Cserbenhagyta azokat, akik bíztak benne? Kisétált a rendőrség épületéből, leült egy padra a Városligetben, nagy levegőt vett, akkor sem érzett sem bűntudatot, sem megbánást. Pedig akkor már tudnia kellett volna, hogy ezek a szavak mit jelentenek.

Megfelelni. Önmagadnak és a külvilágnak.

Ilyen egyszerű.

Tisztességes voltál, nyugtatta meg később apa, már otthon, a Hollósy Simon téren, apa ennek nagyon értette a módját, a megnyugtatásnak, mert ebben nem volt semmi felelősség, csak semmi izgalom, minden rendben lesz, a teraszon ültek, sütött a nap is, igen, úgy is festett, hogy minden rendben lesz, sőt, már rendben is van, apa megbocsátott és visszafogadta, ő pedig már nem akart Radics Feriékhez költözni, el is akarta felejteni az olcsó lányokkal töltött éjszakákat, a kihallgatást a rendőrségen, szerénynek akart látszani, mert tudta, hogy apa ezt várja tőle, és ő maga is elhitte, hogy tisztességes volt akkor, amikor együttműködött a törvénnyel, mert el is akarta hinni, de az is lehet, hogy akkor ez volt az egyetlen megoldás az életében, mert az nem igaz, hogy mindig van választási lehetőség, az ő személyisége hajlékony, könnyen alkalmazkodik a kényelmesebb megoldásokhoz, másnap már azt kereste, hogyan lehetne új életet kezdeni, persze az természetes, hogy segítek, mondta akkor apa némi önzéssel vegyes megkönnyebbüléssel, mert szerette azt mondani, hogy segít, és hozzátette, hogy a rendőrség még nem zárta le az ügyet, de nem kell aggódni, aztán, amikor kettesben maradtak, a konyhában, azt mondta neki, szemét kis fasz vagy, csak azért húztalak ki a szarból, mert magammal basztam volna ki. De hát ez az alapja az apák és fiúk kapcsolatának.

Ennyi volt a beszélgetés anyával, Frank hazaindult. Kivel beszélhetné meg ezt a dolgot? Nem mintha segítene a megbeszélés. De azért mégis hisz abban, hogy meg kell beszélni. Julival nem beszélheti meg, Julival éppenséggel válnak, Juli már Gajzágónál tölti az estéket, hét végén pedig kirándulnak, Panni még kislány, legjobb lenne persze egyenesen és nyíltan Gáborral megbeszélni, de Frank nem szerette az egyenes és nyílt beszélgetéseket. Nem, nem is az a helyes kifejezés, hogy nem szerette. Félt tőlük. És ezt nem is szégyellte. Egyszerűen félt. Mi legyen? Lupovitz Dénes, aki a középiskolában a legjobb barátja volt, vagy legalábbis azt gondolta, hogy a legjobb barátja, de hát az, hogy az ember mit gondol, az mindig sokkal fontosabb a valóságnál, és a barátság érzése is fontosabb magánál a valóságnál, a bajban dől majd el, ki az igazi barát, de hát a bajban éppen azok hagyják cserben az embert, akikre számítani szeretne, ez a dolgok természetes rendje, mindketten szerelmesek voltak Lukács Katiba, lángoló, sűrű, vörös haja volt, hófehér bőre, később azt is megtudta, hogy a mellbimbói aranysárgák, de csak titokban szeretkezhettek, hogy ne vegyék észre a szülők, legfontosabb az érettségi, ezt mondta anya, mintha legalábbis az életben lehetne sorrendeket felállítani, hogy mi a fontos és mi a legfontosabb, talán itt hibázták el alapvetően a nevelésüket, mindig volt valaki, aki helyettük és nekik mondta meg azt, amit gondolniuk kellett, érettségi nélkül egy senki vagy, ne is gondolj szerelemre, lányokra meg pláne ne, akkor inkább sportoljál, az majd elvonja a figyelmedet a lányokról, de ő azt nehezen tudta elképzelni, hogy egy kosárlabda-mérkőzés érdekesebb lenne, mint a nemiség, ne vegye észre a házmester, ne vegyék észre a szomszédok, de ennek is volt varázsa, a titokban tartás, a leplezett összeesküvés szándéka a felnőttkor erkölcse ellen, volt egy titok, ami csak az övék volt, egyszer jártak kettesben Andráséknál Zamárdiban, az ő nyaralójukban, ahol korábban csak apáékkal járt, jó volt Katival, azt játszották, hogy felnőttek, férj és feleség, bevásároltak, András televíziót nézett, Kati füvet nyírt, este a teraszon bort ittak, hazafelé a vonaton Kati a vállára hajtotta fejét, és úgy aludt, jól érezték magukat, de nem beszéltek róla senkinek, otthon csak a testi szerelem örömeiről álmodoztak, miközben szüleik az érettségi fontosságáról beszéltek, aztán másnap, az osztályban csak nézte Katit, amint a sötétkék iskolaköpeny kissé szétnyílik a térdei fölött ott, ahová előző délután olyan nagy örömmel hatolt be, igen, szerelmes volt Lukács Katiba, és Kati is szerelmes volt belé, vagy legalábbis azt gondolták, hogy szerelmesek egymásba, de hát ha az ember azt gondolja, hogy szerelmes, akkor szerelmes is, igen, de ott volt Lupovitz, aki szintén Lukács Katiba volt szerelmes, méghozzá az őrületig, naponta hosszú szerelmes leveleket írt neki, mindennap virágot tett a padjára az iskolában, egy kissé már nevetséges is volt, de ő hitt abban, hogy Lukács Kati egyszer csak viszontszereti, csakhogy ez nem így van, egy lány attól soha nem szeret viszont egy fiút, mert a fiú szerelmes belé, ez színtiszta kémia, ebben András és Lupovitz meg is állapodott, amikor erről beszéltek, mert beszéltek róla, beszéltek mindenről, szülőkről, lányokról, tervekről, ő a tornaórán szívesen passzolta neki, Andrásnak a labdát, jártak együtt moziba és meccsre, na és, mi volt még, mi volt még, ami fontos lett volna, mindketten szerettek sakkozni, ő fényképeket gyűjtött régi hajókról és repülőgépekről, és szerette ezeket nézegetni, örült, ha együtt mentek könyvesboltokba és antikváriumokba, biztosra vették, hogy a barátságuk nem megy szét egy lány miatt, csakhogy ez a lány Lukács Kati volt, és amúgy is, minden barátság a lányok miatt megy szét, a tavaszi szünet előtti utolsó tanítási nap után együtt sétáltak haza Lupovitzcal a Damjanich utcába, ahol lakott, megálltak a kapu előtt, rágyújtottak, és akkor Lupovitz megkérdezte tőle, hogy lefeküdt-e Lukács Katival, ilyen nyíltan, ilyen veszélyes és egyértelmű nyíltsággal még soha nem kérdezett meg semmit, és András sem kérdezett tőle semmit, ebből már éreznie kellett volna, hogy ez neki nagyon fontos, de nem érezte, valószínűleg azért, mert nem volt olyan igaz barátja, amilyen igaz barátja lehetett volna, vagy ahogyan ő arra számított, de ez vele mindig így volt, és lehet, hogy mással is, a barátságokban apályok és dagályok váltják egymást, nem mindig vagyunk egyformán fontosak a másik számára, ott állt élete egyik válaszútjánál, anélkül, hogy tudta vagy sejtette volna, hogy ez válaszút, mert a válaszutakról az ember csak akkor tudja meg, hogy válaszutak voltak, amikor már régen elhagyta őket, azt felelte, hogy igen, na és jó volt, kérdezte mohó érdeklődéssel vegyes kíváncsisággal, jó volt, felelte ő, mert ez volt az igazság, őrjítően jó volt, kivert bennünket a víz, amikor együtt voltunk, igen, gondolta ő, tudja meg Lupovitz is, miért is ne tudná meg, a barátság abból áll, hogy őszinték vagyunk egymással, hiszen kivel legyen őszinte az ember, ha nem a barátjával, akkoriban kezdte megmászni azokat a meredek hegycsúcsokat, amiket az élet alapfogalmainak neveznek, az őszinteség pedig nem mindig csupán kellemes dolgok ismertetését jelenti, sőt, később azt is megtudta, hogy az őszinteség mindig kellemetlen, lehetek őszinte, ezt kérdezik, és utána következik a kellemetlenség, ne legyél, szokta erre mondani, ne legyél őszinte, nem igénylem az őszinteséget, nincs szükségem kellemetlen hírekre, nem érdekelnek a tények, fontosabb a hízelgés és a képmutatás, az emberek úgy tesznek, mintha fontosnak tartanák az őszinteséget az életben, de csak látszólag, mert valójában félnek és borzadnak tőle, akkor benne a büszkeség meg a hiúság is erős volt, erősebb, mint a barátság, akarta is, elvégre a legjobb barátaink szerencsétlenségében is van valami, ami nincs ellenünkre, erre ő elnyomta a cigarettáját, és akkor Lupovitz azt mondta, hogy ha elveszítette Lukács Katit, akkor semmi értelme az életének, most hazamegy és öngyilkos lesz, ránézett, András látott valami különöset a szemében, amit akkor nem értett, de ma már tudja, hogy ez az a tekintet, ami mögött ott van az elszántság az öngyilkosságra, de Lupovitz egyszerűen hazament, és öngyilkos lett. Este telefonáltak a rendőrségről, apa vette fel a telefont, adom a fiamat, mondta sápadtan, és odahívta a telefonhoz Andrást, neki mondta meg valaki a kapitányságról, hogy Lupovitz öngyilkos lett, és mivel ő volt az utolsó, akivel még életében találkozott, szeretnék tanúként kihallgatni, a személyi igazolványát hozza magával, persze, felelte ő, és akkor úgy tett, mint akit megrázott a hír, amit megosztottak vele, másnap be is ment a rendőrségre, elmondta, hogy igen, aznap délután találkozott Lupovitzcal, beszélgettek az utcán, miről beszélgettek?, ezt kérdezte a rendőr, de nem kíváncsiskodva, csak eljárásszerűen, mint akinek minden ostoba kérdést fel kell tennie, ami a tárgyhoz tartozik, lányokról beszéltünk, felelte András, nem akarta az igazat mondani, pedig ilyen helyeken mindig az igazat kell mondani, de ha elmondja a rendőröknek azt a mondatot, amiért Lupovitz öngyilkos lett, jó volt, felelte ő, mert ez volt az igazság, őrjítően jó volt, kivert bennünket a víz, akkor őt tartják majd felelősnek, de hazudni sem akart, mint aki attól tart, hogy Lupovitz mégsem halt meg, és emlékszik majd a beszélgetésükre, aláírt egy papírt, amit a rendőr elé tett, aztán bement az iskolába, mégiscsak tanítás van, meg látni akarta Katit is, beszélni is akart vele, hogy most mi legyen, az iskolában már mindenki erről beszélt, szegény Lupovitz, akkor már tudták, hogy otthon megivott egy üveg vodkát, kinyitotta a gázcsapot, aztán lefeküdt a konyhában a földre, és meghalt, igen, tíz perc múlva érkezett haza az édesanyja, ha kicsit korábban jön, még megmenthette volna, és még az is lehet, hogy Lupovitz akarta is, hogy megmentsék, hiszen számára az öngyilkossági kísérlet az egyenértékű volt az öngyilkossággal, Andrásra az osztályban mindenki úgy nézett, mintha bármilyen köze is lett volna a halálához, ő akkor lelkifurdalást és bűntudatot érzett, vagy inkább úgy akart festeni, mint aki lelkifurdalást és bűntudatot érez, de ez gyorsan elmúlt, hamarabb, mint várta volna, azt gondolta, hogy semmi köze ahhoz, ami történt, mindenki szívesen menekül hosszú, álmatlan éjszakákon az öngyilkosság gondolatához, végül mégsem követi el, és ha valaki elköveti, az azt jelenti, hogy nem tudja elviselni azokat a hétköznapi vereségeket, amelyek nap mint nap rátörnek az életben, de az is lehet, hogy Lupovitznak fontosabb volt a barátság, amelynek elvesztését nem tudta túlélni, vagy ki akarta mutatni, hogy milyen mélyen érez Lukács Kati iránt, akkoriban mindnyájan mondtak ilyen hülyeségeket egymásnak, hogy a szerelem fontosabb az életnél, de hát persze maguk sem gondolták komolyan, a temetésén ott volt az egész osztály, ott voltak Lupovitz szülei, és ők is úgy néztek rá, Andrásra, mint egy gyilkosra, aki megtehette volna, hogy megakadályozza a fiuk halálát, de nem tette, ő napszemüveget viselt, és igyekezett kerülni mindenkinek a tekintetét, utána már nem is mentek vissza az iskolába, ő Radiccsal beült egy kocsmába a Baross téren, nem beszéltek Lupovitzról, de hát ott volt közöttük, ne bánkódj, mondta Radics, inkább kefélj Katival, a kefélés még az életnél is fontosabb, ő, tette hozzá, például szívesen halna meg, ha előtte kedvére kefélhetne egyet Catherine Deneuve-vel, aztán András vett egy üveg pálinkát, felment Katihoz, a szülők éppen nyaraltak, Kati elhúzta a függönyt, a félhomályban iszogattak, és meztelenül feküdtek egymás mellett, de nem volt kedvük szeretkezni, ostoba voltál, hogy elmondtad neki, ezt mondta neki Kati, de hát mindenki arról beszél örökké, hogy őszintének kell lenni, kíváncsi lett volna, hogy Kati mire gondol, de nem merte megkérdezni, és nem sokkal ezután szakítottak is, pontosabban ő, András szakított Katival, mert úgy gondolta, hogy vannak olyan dolgok a múltjukban, amiket együtt nem tudnak továbbvinni magukkal, egy mondat, jó volt, felelte ő, mert ez volt az igazság, őrjítően jó volt, kivert bennünket a víz, és soha többé nem ment fel hozzájuk, Kati egy ideig várt, aztán egyszer az egyik tanítási szünetben, a gimnázium folyosóján kérdezte meg, hogy mi lesz most, ő pedig megvonta a vállát, és azt felelte, hogy semmi, de már bánta, hogy így történt, mert tudta, hogy nem így kellett volna történnie, ez volt az első szerelem az életében és az első szakítás is, de ma már tudja, hogy érzelmi kapcsolatokban nincs igazságos és tisztességes szakítás, csak bántó, aljas és őszintétlen szakítások vannak, a többi csak mese, ráadásul Kati már másnap elkezdett hiányozni neki, így van ez minden szakításnál, mint hullámok csapódása a kőfalon, az ember ilyenkor azt gondolja, semmit sem tud az életről, és igaza is van. Semmit sem tud.

Lehetek őszinte?

Őszinteség. Tulajdonképpen ez volt az ő legnagyobb gondja. Mit is jelent? A valóság elválasztása a vágyainktól. Csak komolytalan emberek képzelik, hogy van értelme. Feleslegesen gondokat okozunk önmagunknak és másoknak. A családban is csak úgy tett mindenki, mintha őszinte lenne, legyél őszinte, ezt mondták, de senki sem volt őszinte. Mindenki hazudott, és mindenki szeretett is hazudni. Nem hazudunk, csak éppen nem mondunk igazat. Igazat mondunk, de nem a valóságot. Mondunk valamit, amiről azt gondoljuk, hogy az a valóság.

Ilyenkor ő is azt szokta kérdezni a diákjai szüleitől, hogy vajon mindent megtettek-e. És a szülők úgy érzik, igen, mindent megtettek. De vajon mennyi az a minden? Ki mondhatja el magáról, hogy mindent megtett, mindig a legjobb helyen és legjobb időben volt? Ült a konyhában, és gondolkozott. Aztán bejött Gábor, ő is leült az asztalhoz, nézték egymást egy ideig. Most mi legyen?

– Mikor váltok? – kérdezte Gábor. De hát tudta nagyon jól. Rövidesen. Ezt szokták mondani.

– Rövidesen – felelte ő.

– Maradhatok veled? – kérdezte Gábor.

– Persze – mondta ő. Cigarettát vett elő a zakózsebéből, megkínálta Gábort is, együtt gyújtottak rá. Mélyen leszívták a füstöt. Szóval Gábor szívesen maradna vele. Ez jó. Pedig éppen most kellene elszámolnia vele. Most kellene megmondania neki, hogy hívják a rendőrséget. Ha tudna. Most kellene keményen és őszintén. De hát nem tud. – Voltam délután anyánál. Mondta, hogy elloptad az ékszereit. Legalább nekem elmondhattad volna.

De hát azt is tudta, hogy Gábor nem mondhatta el. Ő sem mondta volna el apának. Akkor meg mit akar?