Az igazi herceg, Polgár Laci

Az unokatestvérem volt, vagyis másod-unokatestvérem, de hát ennek a különbségnek semmi jelentősége sincs. A szellemi kapcsolat a fontos. Vagy van, vagy nincs.  Igazi, nagy művész volt, olyan, aki nem akar művész lenni, hanem egyszerűen az. És amikor azt írom, hogy szerény volt, akkor sem úgy volt szerény, ahogyan mi igyekszünk szerények lenni, miközben valójában nem akarunk: ő csakugyan az volt. Ott laktunk közel egymáshoz, gyakran találkoztunk is a Bethlen Gábor tér és a Nefelejcs utca környékén. Egy alkalommal a 78-as trolibusz megállójában várakoztam,  lehettem talán tizenhét éves, ő húsz, amikor odalépett, fehér inget viselt, csokornyakkendőt, sötét öltönyt.
-Koncerted lesz? - kérdeztem.
Ehhez persze ismerni kellett volna őt. Komoly fiú volt, nagyon is. És komolynak lenni nem könnyű. Viccesnek lenni,meg humorosnak, az könnyű, meg népszerű.  De komolynak, az egyáltalán nem.  Húsz évvel később láttam őt a Barbican színpadán, Londonban, a Kékszakállúban, olyan volt a színpadon, hogy az ember elhitte, hogy ő a Herceg, de az ember nem csak ezt hitte el neki, hanem mindent elhitt neki. Mari egyszerűen elsírta magát. Az angol közönség is odavolt, mondhatnám, kikészült. Pedig Bartók nem könnyű dolog és az angol közönség nem szokott kikészülni. De ez  volt az ő titka. Nem csak a színpadon, mindig. Mindig hihető volt. Ahogy ma mondanák: hiteles.  Persze ennél több volt. Nehéz megmagyarázni. Aki ismerte, érti.
Akkor, amikor  a 78-as trolibuszon talákoztunk, nem egyszerűen koncertje volt, akkor nyert meg egy dalversenyt a Zenekadémián. Nem mondta, másnap tudtam meg az újságból. Aztán, amikor később találkozunk, megkérdeztem, miért nem mondta.
-Ugyan már - felelte és átölelte a vállamat, pedig nem szerette a férfiakkal a fizikai érintkezéseket, de ez az átölelés akkor, valamiért fontos volt neki. - Hát számít ez?