Még csak nem is szájhős

Megjelent Vágó István és Bárdos András közös könyve, aminek címéből sejlik, hogy Vágó, akit sokan gyávának és megalkuvónak tartanak, most kinyitja a száját és elmondja azt, amit korábban is elmondhatott volna. Csakhát nyíltnak és keménynek lenni nem olyan könnyű, mint azt képzeljük. Kezdődik azzal, hogy nem beszél a TV2-vel kötött különös szerződéséről és a csatornától történt eltávolításától, mert hiszen Bárdos András - aki a kérdező szerepében éppen olyan bátortalan, mint Vágó a válaszolóéban - hasonló cipőben jár: őt is kitették a TV2-ből, és őt is nyilván köti a jól megfizetett titoktartási záradék. De hát akkor mi értelme könyvet írni? Mi értelme úgy tenni, mintha kemények lennénk, de nem vagyunk kemények? Néhány éve, amikor  Havas Henrikkel közösen írt könyvemben gyávának minősítettük Vágót, megsértődött, ami a számomra kicsit vicces. De most, a könyve alapján azt gondolom, helyesen tettük, hogy leírtuk róla azt, amit ő maga is saját személyiségének leggyengébb pontjának tart. Fontos ez? Igen, úgy vélem, fontos: a magyar médiában sajnálatos módon dominánsá vált a hazudozás, a "másnak látszani, mint amilyen vagyok" jelenség. Ma a magyar médiában bárki bármit mondhat magáról, nincs ellenőrzési mechanizmus, nincs cáfolat. Ha a magyar médiában egy énekesnő azt állítja, hogy lemezei népszerűek az Egyesült Államokban, azt elhisszük. Miért hazudna? Mondom: vicces. Ez a nagyzolás, ez a hazudozási mánia uralkodófélben van.  Vágó is, szegény, azt állítja magáról, hogy most kinyitja a száját és megmondja az igazat, de nem mondja meg. Mert az azért nem olyan könnyű, mint gondolnánk.