Idegeim története

Van tökéletes gyerek? Sokszor mondják a szülők, hogy a gyermekük tökéletes, és vannak szülők, akik el is hiszik. A szemükfénye. Így beszélnek róla. De aztán, ha baj van, már nem tökéletes és nem is a szemük fénye. Engem kiskoromban sokat gúnyoltak a dadogásom miatt. A dadogás az olyan fogyatékosság, amit már az iskolában szerettek gúnyolni az osztálytársaim, később munkatársaim és ismerőseim lenéző szomorúsággal figyeltek.  A legrosszabbkor tör rá az emberre, szégyenletes, titkolnivaló, de mégsem lehet leplezni. Szüleim mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára  jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Aztán anyám megelégelte a dolgot, elvitt egy logopédushoz, a Madách téri rendelőbe. Apa is jött velünk. Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, hogy kimenjek vécére.

-Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi – szólt rám anya.

-Nem tudom visszatartani – feleltem.

-Tanuld meg – mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis ételmaradékot a szám széléről. Majdnem elhánytam magam.

Aztán sikerült időben visszatérnem a pisilésből, kissé ugyan elkapkodtam. De éppen hivattak. Fiatal, kedves orvos várt, a szemembe nézett, aztán hátradőlt a székében, és felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

-A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak.

Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

-Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.

 

(Részlet az Idegeim története című, készülő könyvből)