Lehet, hogy háború lesz

Lehet, hogy háború lesz

A politika és a nemiség összefüggései. És éppen az érettségim napján. 1967 június 5-én. Apám gondterhelten hallgatta a rádióban a reggeli híreket. A TASZSZ jelentette. Kitört a háború Egyiptom és Izrael között, a feszültség pedig akár világméretű is lehet, atomháború, akármi. Gondoltam, akkor el sem indulok az érettségire, ha háború lesz, nincs sok értelme, de apám azt mondta, menjek nyugodtan. És ha nem látjuk egymást többé? Anyám telefonon beszélt Laután elvtárssal, aki munkásőr volt, hátha többet tud arról, hogy mi lesz velünk, de Laután elvtárs sem tudott többet.

            -A te dolgod a tanulás – mondta, miután letette a kagylót.

Könnyű ezt mondani. De hát nem nagyon érdekelt az iskola. Mi lesz velem? Amúgyse nagyon tudtam. Pedig tizennyolc éves korban már kell tudni, hogy mi legyen velem. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél építészmérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, lesz benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Én csak állok a híd közepén, a korlátra könyökölök, lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok és közben hallom, amint az emberek azt mondják mellettem, biztosan ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis, mi leszek?

Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája.  Ezt akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogy hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És a másnaposság ellen sincs.  Utcaseprő leszel, ezt állította gyakran anya. Legjobban filmrendező szerettem volna lenni, el is mentem a felvételire, de már az első vizsgán megbuktam. Egy dolgozatot kellett írni a Szentivánéji álomról, két oldalon, beadtam, a folyosón vártam az eredményt a többiekkel, aztán kijött egy magas, sovány, szemüveges férfi, azt mondta, hogy ő a bizottság titkára, és nem sikerült a felvételim, mert nincs fantáziám. 

A tanárok is a rádiót hallgatták az érettségi feleletek közben, hogy mit jelentett a TASZSZ, sápadtan és zavartan beszélgettek. Mi lesz velünk, ha háború lesz. Hiába volt minden. Ha ledobják az atombombát, még az árnyékunk sem marad meg. Soma azt mondta, elmegy főtt kolbászt enni egy hentesboltba, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó főtt kolbász az életében. Hogyan lesz háború? Hát a szovjetek is, meg az amerikaiak is beszállnak, és kész, magyarázta Vilhelm, az osztályfőnökünk. Aztán jön az atom. Annyi bombájuk van, hogy az egész Földet szétbombázhatják. Senki sem éli túl. Másnap, június 6-án is tartott a háború, Mose Dajan izraeli hadügyminiszter ellencsapást rendelt el a Sinai-félszigeten gyülekező arab páncélosok ellen. Mi tovább érettségiztünk, a feleletek egyre rövidebbek, a tanárok egyre elnézőbbek lettek. Minek a szigor, ha úgyis háború lesz?

            Hazafelé bementem a fodrászatba, mert ott dolgozott Garami Csilla, a tanulólány, aki nagyon tetszett nekem. Egyszer már hazakísértem, egyszer moziban is voltunk, de még a kezét sem fogtam meg. Megvártam, amíg összesöpri a hajszálakat, kihozza a törülközőket a raktárból, azután befejezte a műszakot. Rövid, fehér szoknyát viselt és kék blúzt. Nagyon szép lány volt.  

            -Lehet, hogy háború lesz – mondtam neki szomorúan.

            -Világháború?

            -Igen – feleltem, de azt gondoltam, kissé még rá kell erősíteni. – És atomháború. Bemondta a TASZSZ, akkor pedig az úgy van. – Mindnyájan meghalhatunk.

            -Mikor?

            -Lehet, hogy holnap – mondtam és igyekeztem sokat sejtető lenni. – De az sincs kizárva, hogy ma. Attól függ, hogy hogyan haladnak előre a tankok a Sinai-félszigeten.

            -Nem szeretnék meghalni.

            Felnéztem az égre, mintha az első bombázórepülőket várnám.

            -Én sem – mondtam. – Mert nagyon szeretlek. Hányszor vidul föl a halál előtt, Aki halódik. Ápolói mondják, Ez az utolsó lobbanás: mi hát most E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom! Lehed mézét kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden: Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik Szépséged zászlaja, és a Halál még Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.

            -Milyen szép – mondta.

            Gondoltam, beismerem, hogy Shakespeare írta, de aztán mégse ismertem be.

            Megálltunk a sarkon, kicsit tétovázott.

            -Felmegyünk hozzátok? – kérdezte azután. Megérintette a kezemet. Ábrándoztam arról, hogy csókolózunk.

            -Persze – feleltem. Már ott voltunk, a Hajós utcában, a kapunk előtt. – Éppen üres a lakás.

            Később hallottam, hogy Jordánia aznap kilépett a háborúból, de annak azért örültem, hogy Nasszer nem adta fel. Az érettségi sikerült, Csillával később soha nem beszéltünk arról, ami a Hajós utcában történt.

            Csak az bántott, hogy éppen rólam mondta az a szemüveges, sovány férfi a Főiskolán, hogy nincs fantáziám.