Nézem őket a vonaton. Egy asszony és egy férfi. Öregek.
Egyszerű vonások, egyszerű öltözet. Elhasznált útitáska. Az asszony előveszi a margarint, megkeni a kenyereket, a férfi felkockázza. Csendben esznek.
Csavaros üvegből üdítőt isznak. Elrakodnak, az asszony zsebtükröt vesz
elő, nézi az arcát. Már nem olyan szépek
a vonásai, mint régen, talán erre gondol. Feláll, a férfi fogja a karját,
nehogy elessen. Az asszony még csak néhány perce van távol, a férfi már aggódva
néz utána. Hol lehet ilyen sokáig? Próbál rejtvényt fejteni, de nem tud
figyelni rá. Az asszony végre visszatér, a férfi megsimogatja az arcát.
-Jó volt a gyerekeknél – mondja az asszony.
-Mindig jó –
feleli a férfi.
Elkezdenek
készülődni a leszálláshoz. A férfi felsegíti az asszonyra a kabátot, elteszi a
rejtvényújságot, vállára veszi az útitáskát. Még messze az állomás, de ők már
az ajtóban állnak. Végre megérkezünk. Fogják egymás kezét, úgy mennek az
aluljáró lépcsőjén. Az asszony kezében már ott
a lakáskulcs. Nemsokára otthon lesznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése