Borisz

Amikor hat évvel ezelőtt Tihanyba költözünk, nem is tudtuk pontosan, mire vállalkozunk. Egy budai bérlakásból egy önálló házba, nagy kerttel, különösen egy olyan városi fiúnak, mint én, aki szinte semmihez sem ért és semmit sem tud megjavítani, nagy kihívás volt. Az első ember, Jóska, a mesterember, aki velünk szemben lakik, már első nap érdeklődött, kell-e segítség. Nem jött át, én  sem mentem át, a kerítésnél fogtunk kezet.  Ott állt mellette Borisz,  a barna, szigorú tekintetű rottweiler, nem kell tőle félni, mondta Jóska, és csakugyan nem kellett tőle félni, soha nem lépett ki a kertkapun, szeretett labdázni, játszani, futni, és rövidesen engem is megkedvelt. Mindig szerettem volna kutyát, gyerekkoromban szüleim ellenezték, apám óvott attól is, hogy egy kutya, aki aztán egyszercsak családtag lesz, elvesztése keserves , később gyerekeim sem lelkesedtek, aztán jöttek az ázsiai kiküldetések a diplomáciai pályán, hát nem biztos, hogy szerencsés lett volna mindezt kutyával.

Aztán a feleségem egy délután hátradőlt egy kerti széken, már itt Tihanyban, és azt  mondta, Gyurikám, ha akarod, hát legyen, de akkor meg én rettentem meg a felelősségtől.  Borisszal persze nem ment könnyen, először még bizalmatlan volt, később megenyhült, ha látta, hogy hazaérkezem, még ki sem szálltam az autóból, már jött a nyálas labdájával, amit  néhány száz alkalmimmal kellett kötelezően visszadobnom neki és ő újra meg újra elém hozta. Ha átmentem Jóskához egy csavarhúzóért (ilyen bonyolult eszközöket nem tartottam otthon), már hozzám dörgölőzött, szerette, ha megvakarom a fejét,  amikor Jóska átjött, megjavította, amit kellett, Borisz ott állt a kerítésüknél és féltékenyen nézett rám. Elfogadta, ha Jóska másokkal beszél vagy máshol dolgozik, hiszen tudta, hogy ez a munkája, de nem szerette. Jóska az övé volt. Reggelente nagy, elmaradhatatlan sétákat tettek, de nem úgy ám, ahogy sokan, hogy csak úgy tessék-lássék, nem, az egy igazi közös szórakozás volt, még esőben, hóban is, mindketten élvezték. Tessék, gondoltam, ilyen egy melegszívű rottweiler. Ha Jóskáék elutaztak, csakugyan a ház őrzésével foglalkozott, aznap este pedig, amikor hazaérkeztek, már reggel óta, szinte mozdulatlanul ott állt a kert sarkában és szomorkás, de reménykedő tekintettel várta őket. Mi lesz,  gondolhatta, ha baj éri őket vagy éppen világgá mennek.

Akkor legyen labrador, döntöttem el, mert olvastam, hogy mennyire tudja olvasni a gazdája gondolatait, attól persze féltem, hogy csakugyan olvassa majd, de akkor már ott volt Borisz, akihez különleges kapcsolat fűzött. Amikor egyszer kutyás vendégeink érkeztek, ott állt a kapujukban és csak azt nézte, hogy mi történik nálunk, különös kényszert éreztem, hogy átmenjek hozzá, megsimogassam, a szemébe nézzek, ne aggódj, mondtam neki, nem lesz sajátunk és ha a szavaimat nem is értette, de a gesztusaimat mindenképpen. Amikor  a lányaim meglátogattak, természetes volt, hogy Borisz örült nekik és ők is örültek Borisznak. Szóval megszerettük. Néha, rosszabb hangulatomban, ha éppen nem ment az írás, meglátogattam Jóskát a műhelyében, jó volt beszélgetni vele, szerettem hallgatni a véleményét, és persze ott volt Borisz, aki csodálkozott, hogy mit is keres ez az új ember a környéken, de mindig szeretett hozzám simulni.

         Borisz aztán egyre lassabban járt, elmaradtak a  reggeli séták, már szívesebben feküdt mint járt, már nem evett, nem ivott, nem érdekelte, ha simogatom. A szíve, mondta az állatorvos. Tizenegy év mégiscsak hosszú élet, nincs mit tenni. Beteg, mondta Jóska. Aztán vége lett. Jó lett volna tudni, mi volt az utolsó gondolata, mert biztosan volt neki. Talán én is szerepeltem közöttük. Jó lett volna.