A körmendi
kórházból hívtak, hogy Julika náluk van, nagyon beteg, meg fog halni, úgy
tudják, én vagyok az egyetlen hozzátartozója.
Vidéki kórház, este. Orvosságszagú
folyosók félhomályban, ápolónő telefonál a falnak dőlve. A kórtermekben csend
és sötétség. Julika sovány, az arca szürke, szeme csukva. Éjjeliszekrényén
szemüveg és a szülők fényképe. Az unokatestvérem volt, de soha nem szerettük
egymást. Otthon is csak lekezelően
beszéltünk róla. Egyszerűen így alakult. Bonyolult dolog a család. Ott aludtam a kórházban volt üres kórterem.
A
szüleinek volt egy kis boltja a Pannónia utcában, Kutai Rövidárú, két lépcsővel
a járdaszint alatt. Nem volt
sikeres vállalkozás, szerény élet, cérna,
gombok, méterárú, szabás-varrás
kellékek, cipőfűző, pántok a rézfogantyús fiókokban, de hát nekik ez volt a
mindenük. A poros kirakatban egy
üvegtáblán a nyitvatartási idő, a rossz adatok olvashatatlanul átkaparva. Kutai
Rezső egész nap állt a pult mögött kopott kék köpenyben, Elza néni a
sarokban ült egy asztalnál, kisebb javításokat vállalt, még szemfelszedést is,
de hát ez régen volt. Julika gyerekkorában szívesen töltötte az idejét az üzletben, nyitott, zárt, számolt, újraírta
az árcédulákat. Ha arra jártam, benéztem, köszöntem, de soha nem vettem semmit.
Különös, dohos, áporodott szag volt bent, jó volt utána kimenni az utcára.
-Ugyan már, miért ragaszkodnak ehhez az
ócska cérnabolthoz? –kérdezte mindig anya.
Julika pattanásos arcú, esetlen, szégyenlős kislány volt. Egyszer-egyszer
találkoztunk, véletlenül, ilyenkor szinte rám se nézett, éppen csak köszöntünk
egymásnak. De hát különös alakok vagyunk mind, végülis. Rezső bácsi régen
meghalt, egy este éppen a redőnyt húzta le, amikor megszédült, Elza néni pedig
néhány évvel később, és akkor a boltot is eladták. Julika elkezdte keresni a
helyét az életben, akkor még volt Röltex, ott helyezkedett el eladóként, aztán
üzletvezető lett, később egy hajón felszolgáló, albérletben lakott, gyűjtögette
a pénzt, hogy visszavásárolhassa a boltot, bankoktól is próbált hitelt
felvenni, de semmi sem sikerült neki. Gyakran elment a Pannónia utcába, ahol a
bolt helyén antikváriumot nyitott két vidám,
fiatal lány, az ajtó előtt cigarettáztak nevetgélve. Julika szomorúsággal vegyes
irigységgel nézte őket.
Még anyától is próbált pénzt kérni.
-Mire kell? –kérdezte bizalmatlanul
anya.
-A boltot szeretném visszavásárolni –
felelte ő.
-Az csak egy álom – legyintett anya.
Egyszer eljött hozzám a Külügyminisztériumba,
ahol akkor tisztességes beosztásban dolgoztam és arra kért, hogy segítsek neki.
Negyven éves volt. Adott egy
önéletrajzot, tíz sor az egész, el sem olvastam.
-Beszélek németül – mondta. Blúza
gyűrött volt, a haja ápolatlan. Szánalmasan
festett. - Bármilyen munkát vállalok.
-Egyedül élsz?
-Nem találtam még senkit.
Néhány percig még ültünk egymással
szemben, szótlanul.
-Amit tudok, megteszek - mondtam.
De nem tettem semmit.
Néhány évvel később felhívott, azt
mondta, vidékre költözik, talált munkát, adott egy telefonszámot, amit nem
írtam fel.
Aztán egyszercsak ez a hívás Körmendről.
-A legjobb út mindig a hibáinkon át
vezet – ezt mondtam neki most, amikor az ágya mellett ültem. Nem tudom, miért ez jutott eszembe, mindegy is volt, már nem hallotta.
Kábították, hogy ne legyenek fájdalmai.
A markában egy régi, kopott fényképet szorongatott.
A cérnabolt bejárata előtt ők hárman, Julika,
Rezső és Elza néni. Hát ez volt az álom.
Az
ápolónő szólt, hogy most már menjek. Úgyis vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése