Úttörőélet

Nézzük a vicces oldalát. 1960-ban tíz éves voltam. Konyharuha méretű íróasztalomnál ültem és az Úttörők 12 Pontját olvastam. Látszólag egyszerű olvasmány volt, minden úttörőnek betéve ismernie kellett, nem volt benne semmi különös, és semmi érthetetlen. Szeretem hazámat, a népek barátságát és a békét szolgálom. Ennél világosabban nem lehet fogalmazni. Igen, szeretem hazámat, különösen azt a részét, ahol éltünk, a Hernád utca és a Nefelejcs utca környékét és a Városligetet. Ez volt az én hazám.  Miért ne szerettem volna? A népek barátsága és a béke szolgálata már nehezebb ügy volt.

         -Hogyan szolgálhatnám a békét?  - kérdeztem apámtól egyik este, amikor hazaérkezett az intézetből, ahol építészmérnökként dolgozott, apám azonban nem válaszolt. Sok minden érdekelte, de a béke védelme nem tartozott közéjük.

         -Ki írta a 12 pontot? – kérdeztem azután, de apám erre sem válaszolt.

         Kiállok a magam és a mások igazáért.

Mi a magam igaza és mi másoké? Sokan azt gondolják,  hogy könnyű igazat mondani, pedig ez nem igaz. és hogyan kell kiállni?

         -Nem szeretem a zöldbabfőzelélet – mondtam egyik nap, kísérletképpen nagymamának, amikor elém tette az ebédet.

         -Senki sem kérdezett – felelte nagymama, nagypapa pedig kajánul rámkacsintott. Na, most aztán megkaptad, kis pöcs. Ezt gondolhatta.

         És akkor hogyan álljak ki mások igazáért?

         -Van neked igazad? – kérdeztem másnap Szabolicstól. – Mert szeretnék kiállni érte.

 Igy aztán otthon soha nem vallottam be, hogy Gárdossal elcsatangoltam iskola után és azt sem mondtam meg, hogy titokban villamosoztam Évikével, Szabolics Péter húgával, akit tizenegy éves koromban szerettem volna feleségül venni. Igazságos cselekvés? Ezen sokat gondolkodtam. Vagyis ezen járt az eszem. Ezt hívják gondolkodásnak, amikor  az ember szándékosan járatja valamin az eszét. Ráadásul otthon nem is volt könnyű gondolkodni, mert délutánonként nagymama vigyázott rám és örökösen szemmel tartott, hogy tanulok-e. Hol jár az eszed? ezt kérdezte, amikor gondolkodni próbáltam, sehol, hát így csúszik át az ember a gondolkodásból a hazudozásba. Rövid ez az út, talán a legrövidebb út a világon. Nem tudtam kötélre mászni és a svédszekrényen is csak nagy erőfeszítésekkel tudtam átlendíteni magam, mi lesz veled az életben, kérdezte szánalmas kísérleteimet nézve Darabos Jenő, a testnevelőtanár,  mi lesz így veled az életben. Már maga a szó, hogy testnevelés, ez is idegen volt a számomra, néztem a testemet, ami közel sem volt olyan izmos, amilyennek szerettem volna, ezt a testet kell nevelnem, esténként rettegve aludtam el, azt álmodtam, hogy az élet kötélmászásból és svédszekrényekugrásokból áll.

-Nem mászom kötélre – mondtam Darabosnak.

-Küld be anyádat – felelte ő.

-Nem tetszett olvasni az úttörők 12 Pontját? Most éppen kiállok a magam igazáért.

-Idefigyelj, kisodze – hajolt le hozzám Darabos. – Ne keresd az igazadat, mert akkor semmire sem viszed az életben. Én csak tornatanár vagyok, de ezt én is tudom. Világos?

Világos, gondoltam. És nem foglalkoztam többet a 12 Ponttal.