Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - I

 

A Bethlen téren, a harmadikon laktunk anyámékkal, hárman. Az Odze-család. Egyke voltam, ezt sokan gúnyosan mondták rám az iskolában, mintha tehettem volna róla. Minden egykét elkényeztetnek, ezt is mondták, de én tudtam, hogy engem nem kényeztettek el. Anyámat Mancinak szólítottam, apát Bandinak, ahogyan ők is egymást, nálunk ez volt a természetes. Fölöttünk, a negyediken  a Grosz-család. Nagypapa és nagymama. Nagymama a nagypapát Zoltánnak hívta, soha másképpen nem hallottam, legtöbbször felkiáltójellel a végén. Zoltán!  Nagypapa Rózsikámozta nagymamát, mindig nagyon kedvesen, kicsit meghúzva az á betűt, mintha mindig kérne vagy kérdezne valamit. Gimnazista koromban hétköznapokon nagymamáéknál ebédeltem, azután hazamentem, végre egyedül lehettem. Szerettem egyedül lenni, nekem akkor is, és később is ez volt a természetes állapot. Esetleg tanultam, vagy, mint általában, úgy csináltam, mintha tanulnék, valójában színdarabokat írtam, regényeket olvastam, lányokról álmodoztam, azoknak a lányoknak, akikbe szerelmes voltam, shakespeare-i hangulatú szonetteket írtam, de lényegében az íráson és az olvasáson kívül más nem érdekelt. Voltak szakkörök, amikre járhattam volna, de egyik sem érdekelt. Nem voltam szorgalmas, a tanáraim mind azt mondták, hogy okos vagyok, de „nem elég szorgalmas.”

          Az ezerkilencszázhatvanas  évek. A múlt század. Nagymamáék voltak az igazi család, volt egy bejárónőjük, Ilus néni, valamilyen egészen távoli rokonságból, amit néha megpróbáltak elmagyarázni, de soha nem tudtam követni, mindig együtt étkeztek hármasban a konyhában, Ilus néni a  rádiót hallgatott takarítás közben, szerelmes volt a kor divatos táncdalénekeseibe, mindig azért kesergett, amiért nem tudott valamelyikükhöz férjhez menni, akkor most nem suvickolnám itt a padlót, Gyurika, hanem lógatnám a lábam egész nap. Nagypapa délelőtt a Népszavát olvasta, délután az Esti Hírlapot, keresztrejtvényt fejtett, a megoldást postán beküldte a szerkesztőségnek, de soha nem nyert semmit, mindig a bulisták viszik el a pénzt, mondta ilyenkor, de csak félig-mérgesen, mint aki tudja, hogy az élettől körülbelül ennyit lehet elvárni. Nagymama főzött vagy a szomszédban fecsegett, esténként tévét néztek, nagypapa korán elaludt, nagymama egy ideig ébresztgette, nagypapa időnként felriadt és állította, hogy ő soha nem alszik a tévé előtt.  Vasárnap délutánonként meglátogatták nagypapa vagy a nagymama testvéreit, vagy ők jöttek vendégségbe hozzájuk, akkor nagymama  vaníliás kiflit sütött, a férfiak kártyáztak, nagyokat nevettek és lecsalózták egymást.

    A zsidó világban éltek, abban az értékrendben hittek. Minden ünnepet tartottak. Minden ünnep a hagyományról, az emlékekről és a tanulásról szólt. Nagypapa péntekenként átment a zsinagógába, úgy beszélt a többiekről, hogy a hittestvéreim, néha meglátogatta őket Welsch rabbi, egyszer én is ott ragadtam, mert  tetszett nekem a rabbi, volt valami kíváncsisággal vegyes jókedv a tekintetében, akkor nagymama vaníliás kiflit sütött, a rabbi kedvencét, aki csomagolt is a feleségének, kávét ittak, semmiségekről beszélgettek, halkan.

    Mi egy emelettel lejjebb, a harmadikon igazi szocreál életet éltünk. Bandi egy külkereskedelmi vállalatnál volt vezető állásban, Manci a Belkereskedelmi Minisztériumban. Munka után együtt jöttek haza, azt vacsoráztuk, amit nagymama ebédre főzött maguknak és egy lábosban lehozta nekünk, csak melegíteni kellett. Vacsora után cigarettáztak és kávéztak, Bandi szidta a rendszert, Manci elégedetlenkedett, amiért apám elégedetlen.

    Apám sokat utazott, kiskoromtól megszoktam, de mindig nagyon vártam, hogy hazajöjjön. Amikor távol volt, úgy éreztem, mintha meghalt volna.