Akkor ő külügyi államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám engem kértek fel a tolmácsolásra. Közismert volt, hogy nehéz ember, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az egy nagyon komoly szakma, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos szókincs ismerete és magasfokú összpontosítás. De hát nem volt más, a külügyesek rám bízták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalósaztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.
-Elbasztad – hajolt oda hozzám, miután leült.
Biztosan elbasztam, gondoltam és már azon tépelődtem, hogy új állás után nézek.
Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt izgatottan sétálgatott a szálloda udvarán. Nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót, aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára
ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.
-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.
-Tíz millió – mondtam. – Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráíratni a nevedet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése