Mi, magyarok - II

Horn Gyulával némileg jobban jártam. Amikor ő külügyi államtitkár volt Budapesten, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is voltam még külügyes, ám, amikor Indiában járt, engem kértek fel a tolmácsolásra. Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az nagyon komoly szakma, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos szókincs ismerete, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési készség. De hát a külügyesek úgy gondolták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.
-Mert nincs humorod – hajolt oda hozzám, miután leült.
Semmi kétség, új állás után kell néznem.

Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán. Nagyon szerette volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót, aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált, ha elaludt a volánnál, dudált.

-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.
-Tíz millió. Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…

Hornnal később, Londonban találkoztam újra, akkor miniszterelnök volt, én pedig sajtótanácsos. Mindenképpen szerettem volna elérni, hogy felkeresse a Financial Times szerkesztőségét és találkozzon a vezető újságírókkal. Keservesen ment az előkészítés, az angolok végig attól tartottak, hogy lemondja
a látogatást, és aggodalmukban én magam is osztoztam. Még egy nappal korábban is csak legyintett.
-Nem szeretem az angolokat és nem szeretem az újságírókat. Ők sem szeretnek engem, akkor minek menjek oda?
-Már megbeszéltem velük – makacskodtam. - Számítanak rá.
-Majd lemondod.
A nagykövet irodájában ültünk, hármasban. Konyakot ittunk.
-És miről beszéljek nekik? – kérdezte némi hallgatás után.
-Van egy ötletem – mondtam. – Egy hete jártál Moszkvában. Meséld el a találkozódat Jelcinnel. Az érdekli majd őket. Horn hallgatott egy darabig. Nem szeretett engedni.
-Rendben – felelte. – Dohányozni lehet?
Hát erre meg én nem gondoltam.
-Megoldjuk – mondtam.
Tony Robinson, a rovatvezető ugyan elképedt, amikor a miniszterelnök feltételét ismertettem vele.
-Rendben van – válaszolta az angolokra jellemző fanyar öniróniával. –Csak a londoni tűzoltóparancsnok engedélye kell hozzá, de végülis van rá egy fél napunk.
A beszélgetés nagyon jól sikerült. Miután kijöttünk az épületből, kezet fogtunk a főszerkesztővel, beszálltunk az autóba.
-Na, jó voltam? – kérdezte Horn.
-Igen – feleltem. És csakugyan jó volt.
-Látod – mondta erre. – Még szerencse, hogy magamra hallgattam és eljöttünk. De hogy bírják ki ezek egész nap bagó nélkül?
És rágyújtott.