Dáci a Nagy Falon

Pedig Dácinak nem is volt jókedve. Előző nap érkezett meg Balázs,  és egy amolyan apa-fiú kerékpározás közben nagyot bukott az egyik kanyarban. Aztán mégiscsak elindultunk, Pekingtől kilencven kilométer Mutianyu, amikor pedig felértünk a kilátóhoz, és végignézett a Nagy Falon, elállt a lélegzete. Na, Dáci, ehhez mit szólsz? Reméltem, hogy tetszik neki. Az unoka nem könnyű műfaj, ott a nagy veszély, hogy egyszercsak megunják az öregeket, miközben mi azt képzeljük, hogy szórakoztatóak vagyunk. Útközben még találkoztunk egy csoport szerzetessel, kölcsönös hajlongással üdvözöltük egymást, mintha osztálytársak lettünk volna. Viccesek, jegyezte meg Dáci. Akkor most egy fényképet. Dáci nem is akarta, ott van még a homlokán a seb, mondta, majd inkább máskor, de aztán csak rábeszéltem.
-Most mit csináljak? - kérdezte.
-Csinálj úgy, mint a szerzetesek - feleltem. 
Hát így készült el a kép. Jó nap volt, mindnyájan élveztük.