A hetven éves Lin bácsi
reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng
bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak
egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet
dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli
parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további
barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az
élet dolgairól.
Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken:
megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított.
Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó,
hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer
Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben,
a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy
öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg
tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem
mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és
21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk
összeverődött közönségnek is játszott.
Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos
kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.
-Hány éves? – kérdeztem.
-Hetven – felelte.
-Jó formában van – ismertem el.
-Már nem vagyok az igazi. A csúcson 1952-ben voltam, akkor
nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a
legfontosabb…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése