2013. február 6., szerda

Öregek játszótere



A hetven éves Lin bácsi reggel ötkor kel, megissza a teáját, majd átmegy a hetvennégy éves Cheng bácsihoz, és együtt lemennek az Öregek Játszóterére, hogy pingpongozzanak egyet. Amikor befejezik a mérkőzést, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól. Közben a hatvanéves Lin néni és a hatvanegy éves Cheng néni a közeli parkban piros kendőket lobogtatva tornamutatványokat mutat be további barátnőikkel. Miután kitornászták magukat, leülnek egy padra beszélgetni az élet dolgairól.
         Néha magam is át- meg átsétáltam ilyen játszótereken: megismerkedtem egy kedves öregúrral, akit mindenki csak Longnak szólított. Megkérdezte, honnan jöttem, és miután megmondtam neki, felcsillant a szeme, ó, hát ismer ő magyarokat, Klampárt, Berczik Zoltánt, Sidó Ferencet, Jónyer Istvánt, na, hát ennek meg én örültem, jó érzés az ilyesmit hallani Pekingben, a Chuoming park közepén. Nem játszunk egy meccset, kérdezte. Én amúgy öltönyben, nyakkendőben voltam, ahogyan az ember diplomataként öltözik, ő meg tornacipőben és melegítőben, de tekintettel a magyar kapcsolatokra mégsem mondhattam nemet. 21:2-re nyerte az első játszmát, 21:3-ra a másodikat, és 21:4-re a harmadikat, de akkor már kicsit kiengedett és a körülöttünk összeverődött közönségnek is játszott.
         Megköszöntem a mérkőzést, ahogy kell, egy lucskos kölcsöntörülközővel letöröltem a verítéket a homlokomról, felvettem a zakómat.
         -Hány éves? – kérdeztem.
         -Hetven – felelte.
         -Jó formában van – ismertem el.
         -Már nem vagyok az igazi. A csúcson 1952-ben voltam, akkor nyertem világbajnokságot. Romlanak a reflexeim, pedig ebben a sportban az a legfontosabb…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése