Amikor Horn Gyula külügyi
államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, nem is
voltam még külügyes, ám engem kértek fel a tolmácsolásra, amikor Indiában járt.
Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt
a tolmács munkájába. Ráadásul nem voltam hivatásos tolmács, és hát tolmácsolni
nem könnyű, tudja ezt mindenki, aki csinálta, kell hozzá a magyar és az idegen
nyelv biztos ismerete, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési
készség. Az első nap tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás
kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami
kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne
egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.
-Elbasztad – hajolt oda hozzám, miután leült.
Biztosan elbasztam, gondoltam és már azon tépelődtem,
hogy új állás után nézek.
Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték
volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán, nagyon szerette
volna már látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra,
megpillantottuk az
első igazi indiai teherautót aztán a másodikat, mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a
szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez
volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart,
dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.
-Tudod, hány teherautó van Indiában? – kérdeztem. Hornnak
persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.
-Tíz millió – mondtam. – Most képzeld el, milyen nagy
munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése