Hogyan nem tanultam meg könnyen, gyorsan oroszul?

Érettségi előtt álltam. Régen volt, a hatvanas években. Írónak készültem, a rádióban már fel is olvasták egy novellámat, büszke voltam tehát és öntelt. Csak hát az orosz. Az sehogyan sem ment. Általános iskolába részben Indiában jártam, oroszt ott nem tanítottak, Jutka néni, az egyik magyar diplomata fiatal felesége vállalta, hogy felkészít a középiskola megpróbáltatásaira. Ott ültünk a lakás teraszán, Delhiben, kettesben, ő könnyű nyári ruhát viselt és magyarázott, én pedig sok mindenre gondoltam, csak éppen nem az oroszra. Hol jár az eszed, Gyurika, kérdezte, közben belekotort rövid, barna hajába, ragozás, Gyurika, ragozás. Anyám, aki velem kapcsolatban ugyancsak szeretett elszakadni a valóságtól, beiratott az egyik legjobb budapesti gimnázium orosz tagozatára. Orosz tankönyvekből orosz tanárok tanítottak.  Vot eta ucsebnyik! Már az első felmérő dolgozatnál kiderült, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok. Pedig okos fiú voltam, jóeszű, ahogy akkoriban mondták. De valahogy mégsem. Bukásra álltam, legjobb esetben kettesekkel végeztem az évek során, ám érettségi előtt a helyzet menthetetlennek látszott, és gyakorlatilag az is volt.

         -Átiratkozom -  mondtam szomorúan Inyesza Vlagyimirovnának,

akit a tantestületben a legjobban szerettem. Alacsony, vékony asszony volt. Gyakran jött velünk kirándulni, ott beszélgettünk, a Mátrában, egy hegyi úton.  Szeretett engem, mindig megmutattam neki  a készülő írásaimat. – Nincs nyelvérzékem.

         -Egyszerűen csak lusta vagy  - felelte. Kissé törve, de pontosan beszélt magyarul. – Legyen önbecsülésed. Az a legfontosabb. Majd én keresek megoldást.

         A megoldás egy Székely Juli nevű egyetemista lány volt, orosz szakra járt az egyetemen és gyönyörű volt. Azonnal beleszerettem, de hát akkoriban két év korkülönbség fényéveket jelentett,  így a  reménytelen szerelem önbecsüléssé alakult. Korrepetálás. Ennél borzalmasabb szót nem ismertem. Úgy hangzott, mint a májgyulladás. Jutka néni is felhívott időnként, azt mondta, már két nagy fia van, éppen velük szenved, de sokat gondol rám, én meg azt feleltem, hogy én is sokat gondolok rá.  

         -Nagyon tetszett a novellád a rádióban – mondta Székely Juli az első órán, miközben teáscsészket tett az asztalra. Zuglóban lakott a szüleivel, de délután mindig kettesben voltunk. Nagyot sóhajtott és szomorúan nézett rám. Mi lesz így velünk? – Te ennél sokkal okosabb vagy.  Csak hát a szorgalom. Az hiányzik.  

         És akkor nagyon kezdtem akarni. Megtanultam, hogy milyen nagy erő az akarás. De nem ment könnyen. Azt akartam, hogy Juli mondja azt, hogy na, ugye. Fel is írtam magamnak minden füzet első oldalára: az akarat helytállás. Még anyám is csodálkozott, megkérdezte, milyen az a lány, akihez különórákra járok.

         -Pattanásos – hazudtam.

         Inyesza is gyakran érdeklődött, hogy hogy állunk, mindig azt feleltem neki, hogy haladunk. És haladtunk is. Gyakran maradtam ott Julinál, és akkor már oroszul beszéltünk. Már nem csak a tankönyv volt, az ucsebnyik, Lermontovot olvasott fel nekem.

         És végül az érettségi is jól sikerült. Vettem a Baross téren három csokor virágot, hogy megköszönjem Jutka néninek, Székely Julinak és Inyeszának, hogy segítettek és bíztak bennem. Át is adtam, persze csak képzeletben, hiszen már nagyfiúnak tartottam magam, és úgy gondoltam, hogy ebben a korban nem csinál ilyesmit az ember. Úgyhogy most megírtam nekik ezt  a történetet.