A Delhi-spuri

Az Indiába érkező magyarok legjobban a hasmenéstől féltek. Sokan már a repülőgépen marokszám kezdték Sulfaguanidin-nal, ami a trópusi körülmények között teljes mértékben hatástalan volt. Persze, elismerem, nem kellemes dolog. Az emberből feltartóztathatatlanul ömlik a béltartalom, úgy tűnik, se vége, se hossza. Különösen akkor kell összpontosítani, ha az ember hirtelen a klasszikus, guggolós változattal 

kerül szembe.  
Nem volt  kivétel Losonczi Pál, az akkori Elnöki Tanács elnöke sem, aki valósággal rettegett az efféle dolgoktól.

         -És mi lesz, ha tárgyalás közben jön rám? – kérdezte a nagykövettől idegesen, akivel már számtalan alkalommal történt hasonló.

         -Előfordulhat – felelte a nagykövet.

         -És kiérek időben?

         -Kizárt dolog – bólogatott a nagykövet.

Félni amúgy felesleges volt, egyszerűbb az első napokban átesni a Delhi-spurin, aminek megfelelője a Bombay-roham és a Kalkutta-vágta, a félelelem azonban erős érzés és nincs ellene gyógyszer.  

És ha az ember fél valamitől, az sokszor be is következik. Szántó volt a leggyávább, akivel az öt év során találkoztam. Egy kartondoboz konzervet és több liter ivóvizet hozott magával, mert úgy tervezte, hogy kéthetes tanulmányútja során nem szeretne indiai ételt és italt magához venni.

         -Ezt nem tanácsolom – mondtam neki, miközben a repülőtérről a város felé hajtottunk. – A hasmenés…

         -Nem szeretnék hasmenést kapni – mondta rémült arccal. 

         Megvontam a vállam. Én csak egy kultuszminisztériumi kiküldött vagyok, gondoltam, nem lélekgyógyász.

         Másnap éjjel kettőkor megszólalt a telefon. Szántó volt a vonalban.

         -Hasmenésem van – mondta kétségbeesetten.

         Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, reggel majd elmegyünk az orvoshoz.

         -Lehet, hogy nem érem meg a reggelt. Ilyen hasmenésem még nem volt az életben.

         -Ez a Delhi-spuri. Pontosan tudom, magam is átéltem.

         -De hát hogyan kaptam? – kérdezte. – Még egy teát sem ittam.

         Azt feleltem, hogy erre nem tudok válaszolni.

         -Éjszakai ügyelet nincs? – faggatott tovább. De már nem volt ideje megvárni a válaszomat, elszólította a bélműködés.

         Reggel elvittem orvoshoz, aki felírta a szokásos karamellízű folyékony gyógyszert, biztosította a sápadt és végsőkig elkeseredett Szántót, hogy másnapra rendbejön.

         Aztán kimentünk a régi városba, a pályaudvar környékére, ahol utcai árusok sütötték a rántottát és friss lepényt árultak hozzá. Ha arra jártunk, soha nem mulasztottuk el Marival, hogy megkóstoljuk.

         -Zabálj – mondtam Szántónak, miután kiparancsoltam a kocsiból és magammal ráncigáltam az egyik árushoz. – Zabálj, ha nem akarsz meghalni.