Terike biztosan szólt a Főnöknek

Néhány évvel ezelőtt komppal keltünk át Visegrádról Nagymarosra (micsoda nagyszabású, sokat sejtető kifejezés: átkelés – valójában néhány perces recsegés-ropogás a Dunán),  a komp egy meglehetősen elhasznált, fekete füstöt pöfögő, a szétesés határán úszó  motoroshajó, kötelekkel hozzá erősített uszály, két végében felhúzható rámpa éppencsak eléri a part szegélyét,  azon kell az autóknak le- és felgördülniük), a legénység két kemény tekintetű, borostás, unott arcú, nyilván korán életcélt tévesztett legény, szájukban cigaretta lóg,  szóval átkeltünk. A folyóparthoz vezető lejtőn sorjáztak a járművek, így magam is járművemmel, benne családtagjaimmal. Feleségem szállt ki, megszokott önfeláldozásával és feudális alávetettsége révén, hogy az értelmetlenül távolra épített, lépcsőn megközelíthető pénztárnál jegyet vegyen. Lehetne közelebb is a jegypénztár, vagy, mondjuk, lehetne jegyet venni a hajón – de nincs közelebb a jegypénztár, nem lehet jegyet venni a hajón. Valamiért. Így alakult ki. Lehet, hogy Terike, a jegypénztáros már szólt egyszer a Főnöknek, hogy kényelmesebb lenne az autósoknak, ha, mondjuk, a szakadó esőben nem kellene mászkálni az amúgyis síkos kövezeten, a Főnök azonban kedvesen bár, de határozottan arra intette Terikét,  hogy törődjön a maga dolgával, ne akarja átszervezni a hajóközlekedést a Dunán. Tehetséges nép a magyar, vitán felül, mint sokan állítják, ám konkrét helyzetekben meg ügyetlen. Hiába, a sokszáz éves külföldi elnyomás kiszívta az önbizalmunkat. Ilyenkor persze mindig arra gondolok, hogy a finnek is ötszáz évig éltek idegen elnyomás alatt, de hát mások példája bennünket nem vigasztal. Miután feleségem kiszállt, behúztam a kéziféket, sebességbe helyeztem a sebességváltókart és beszélgettem a hátsó ülésen ülő gyerekeimmel. Társadalmi beágyazottságomnak hála, személygépkocsim jó márkájú, műszaki állapotát folyamatosan magas szinten tartom, gyermekeim nevelésünk eredményeképpen türelmesek, okosak, még csak figyelmeztetni sem kell őket arra, hogy a sebességváltókart rugdosni ilyen helyzetben  nem szerencsés. Időnk van, mert mindig úgy tervezzük az utazást, hogy ne kelljen kapkodni, inkább várunk, mint sietünk, gyerekeink is sokat utaztak, tudják, hogy a sikeres utazás titka a pontos indulás. Az  életformám is így alakult. Szerencsés pasasnak számítok tehát Közép-Európában. De azt is tudom, hogy ez nem általános. Sokan nem ilyen szerencsések: ők veszik a használt autót, amivel már korábban is gondok voltak, de ezeket eltitkolták, pénzt kellett volna áldozni a karbantartásra, de mindig ez az a pénz, amit nem karbantartásra áldoznak, ez a sorstragédia első eleme, hogy azt gondoljuk valamiről, történetesen éppen a kézifékről, hogy nincs jelentősége, mindig sietni kell, mert mindig késésben vagyunk, „át kell kelni” a gyerekorvoshoz, el kell érni a kompot, a gyerekek azonban nem tudnak sietni, minél jobban siettetjük őket, annál kevésbé tudnak sietni, és minél inkább kellene sietni, annál kevésbé tudnak, a komp menetrendje és az orvos fogadóórája szigorú, és akkor elérkezik a pillanat, a sorstragédia visszafordíthatatlan pillanata, az apa, aki tudta, hogy az autója rozoga, sejtette, hogy a kézifék megbízhatatlan, mégiscsak kiszáll jegyet venni, mert a kikötő pénztárában dolgozó Terike hiába mondogatta a Főnöknek, hogy ez így nem jó, hogy az autóvezetőknek kell szaladgálniuk a pénztárhoz, meg lehetne ezt oldani okosabban is, a Főnök azonban barátságosan megveregette Terike hátát, hagyja csak másra a szervezést, Terike,  és sem Terikét, sem a Főnököt nem érheti sem rossz szó, sem megrovás, hiszen csak úgy cselekedtek, mint mi, mindnyájan, tehetséges nép vagyunk, de évek óta nézzük a bizonytalanul kikötő kompokat, a meredek lejtőn sorjázó autókat, a rossz burkolatú utakat, amelyek közvetve számos baleset okai, ám ezért a karbantartókat és a tervezőket nem érheti sem rossz szó, sem megrovás, hiszen magunk is ilyenek vagyunk,  egy budai utcasarkon egy autó két éve kidöntötte a balra kanyarodni tilos táblát, azóta mindnyájan balra is kanyarodunk, számos baleset is volt ott, az önkormányzatnál azt mondják, nem az ő dolguk, nem is tudják, pontosan, kinek a dolga, a rendőrség azt mondja, nem az ő dolga, ez a közterületfenntartó dolga, ott meg azt mondják, ha majd az önkormányzat szól, megnézik,  ott is van egy Terike, aki szólt a Főnöknek, de a Főnök legyintett, vannak ennél fontosabb dolgok, persze, mindig mindennél vannak fontosabb dolgok,  egy évvel ezelőtt egyszer még a képviselőmet is kerestem, de az irodájában csak egy tarka otthonkát viselő nénit találtam, aki keresztrejtvényt fejtett, a képviselő úr nagyon elfoglalt, mondta, nincs ideje ilyen apróságokkal foglalkozni, de mindenesetre felírta a nevemet és a telefonszámomat egy kockás füzetbe, hogy majd visszahívnak,  jó ez így is, vajon kinek vagy minek van ma olyan tekintélye, ami változtatást kényszerítene ki, persze, ezek nem nagy dolgok, látszólag a kézifék állapota sem nagy dolog, mindnyájan látjuk, hogy milyen sorsuk van a mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóhelyeknek, miközben már nem hiszünk a mozgáskorlátozottaknak kiadott engedélyeknek sem, egy televíziós műsorban bemutatták, hogyan lehet ilyenek viszonylag könnyen és olcsón vásárolni, az ember azt várná, hogy na, ebből aztán nagy botrány lesz, de nem lett botrány, semmi sem történik, hiába, a közállapotok, mondjuk, pedig a közállapotok mi magunk vagyunk, és most már mi magunk is elkoptunk ebben a harcban, hogy szóljunk a szabálytalankodóknak, a törvényszegőknek, de senkit sem érhet rossz szó vagy megrovás, és akkor egyszercsak elérkezik az apa életében a sorstragédia kiteljesedésének pillanata, még éppen időben érkeznek a komphoz, sietve kiszáll az autóból, hátrahagyva családját a rosszul, balesetveszélyesen épített lejáraton, biztosan számtalanszor cselekedett már így, és a kézifék, amíg bírta, tartotta az autót, de most, éppen most már nem bírta, és az apa, akinek szemefénye a három gyerek, az élete értelme, amiért szerény életében annyi áldozatot hozott,  lesz maga a gyilkosuk. Anya segíts, de már nincs segítség. Lett volna, de most már nincs. Nincs más felelős, nincsenek tanúk, nincs Terike, nincs Főnök, nincs senki. Marad a bíróság. Az ügyet, ugye, muszáj tárgyalni, mert, ugye, egy ügy ma Magyarországon, a mi igazságszolgáltatásunk rendszerében nem maradhat lezáratlan. Az apának nem jutott neves ügyvéd, ebben a dologban a neves ügyvédek nem találnak fantáziát. Tisztességes, pontos ügyvédje van, aki azonban nem tud szembemenni az igazságszolgáltatással. Meg kell úszni, valahogy.  És ott vannak a bizonyítékok. A kézifék, meg a kulcs. Hogy milyen állásban van. A tisztességes rendőrségi szakértő is mutatja, hogy hát bizony. Gondatlanság.  A komplejáratok azóta is veszélyesek, Terike időnként szól a Főnöknek, a Főnöknek azonban mindig van más dolga. Így van ez.