Szíjjártó megint megszólalt

„A külügyminisztérium felelős Magyarország nemzetközi kapcsolatainak alakításáért, fenntartásáért, a nemzeti érdekek globális szintű képviseletéért és hazánk külpolitikai célkitűzéseinek érvényesítéséért. …A Külügyminisztérium célja, hogy a nemzeti érdekek érvényesítésével és a kormányzat külpolitikai prioritásainak hatékony képviseletével Magyarországot a közép-kelet európai régió, az Európai Unió és a nemzetközi politikai, valamint kulturális szintér erős és elismert szereplőjévé tegye.”

         Legalábbis így határozta meg a kormány 2010-ben annak a bizonyos Bem rakparton működő intézménynek a feladatát, amit ma Szíjjártó Péter vezet. Ebben az állásfoglalásban nem szerepel más országok, nemzetek lenézése, politikusaik megítélése és bírálata. Márpedig a magyar külügyminiszter és munkatársai rendszeresen ezt teszik, hol az amerikai ügyvivővel van bajuk, hol az Európai Unió bürokratáival,  mostanában pedig  az észak-koreai diktatórikus hajlamú vezetővel. Nincs kétségem afelől, hogy ez utóbbi megnyilatkozásának van igazságtartalma, a világon ezt sok helyen így látják és gondolják, de nem okvetlenül van ok arra, hogy a diplomácia kifinomult nyelvét felcseréljük olyan szavakkal, amelyeknek a nemzetközi életben később súlyuk  és negatív visszhangjuk lehet.

         De hát végtére is nincs ebben semmi különös. Magyarországnak éppen nincsenek igazi, pontosan megfogalmazott külpolitikai céljai, csupán ködös általánosságok, ezért aztán nincsenek igazi barátai és ellenségei sem. Persze, a kormányzat többi tagja is mond olyan dolgokat, amit nem kellene mondani, mostanában egyre gyakrabban, joggal érezhette hát Szíjjártó kolléga, hogy neki is kell valami nagyot mondani, mert különben lemarad a többi, tapasztalt nagyotmondó mögött. Az Uniót bírálni a bürokrácia és a migránsügyek kapcsán már nem olyan nagy dolog – különösen egy méregdrága és nem túlságosan sikeres népszavazás után -, Moszkvát sem lehet már kritizálni a demokrácia és a szabad sajtó hiánya miatt, mint néhány évvel korábban, hiszen „kapcsolataink felfelé ívelő szakaszban vannak”, a kínai emberi jogok gyakorlatának bírálatát is abbahagytuk, miután valaki ráébresztette a magyar vezetőket, hogy a pekingi pénzek nélkül csak körülményesen boldogulna az erősnek mondott magyar gazdaság.

         Maradt tehát Észak-Korea, másnéven a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és annak vezetője, a kis Kim, aki családi kapcsolatai révén jutott magas pozícióba, akinek nagypapája még vidáman pacsizott úttörőkkel Csillebércen. Lehet, hogy „őrült kommunista diktátor”, ahogyan ezt Szíjjártó mondta. De ebből kiderül, hogy miniszterünk alig néhány éve foglalkozik külpolitikával, máskülönben tudhatná, hogy ennek az országnak a léte és fennmaradása gyakorlatilag kínai politikai érdek, amit ügyesen összehangolnak a washingtoni vezetéssel,  ugyanis nem szeretnének olyan országhatárt látni, ahol kínai és amerikai katonák szemtől-szembe állnak egymással. Régi dolog ez, aki kicsit is ismeri a térséget, az tisztában van ennek a különös  status quo lényegével. És Dél-Koreai is főleg azért részesül jelentős pénzügyi és katonai támogatásban, hogy ezt a rettegést, amit az északiak – amúgy inkább csak parádékon felvonultatott – katonai ereje okoz nekik.

         A dolog lényege: a magyar külügyminiszternek nem feladata más országok vezetőinek durva bírálata, mert a diplomácia kacskaringós ösvény, könnyű eltévedni rajta, és olykor nehéz visszatalálni a helyes útra.

      Talán több szakirodalmat kellene olvasni, Kissingert például, aki részletesen és őszintén ír a kínai és vietnami kapcsolatok rendezésének nehézségeiről, ami az Egyesült Államok számára nagyon kemény lecke volt, vagy példát venni Tony Blairtől, aki ügyesen rendezte az észak-ír konfliktust.   

         Nagy dolgokat lehet mondani, de ettől nem leszünk sem erősek, sem elismertek. Egyébként pedig: ízlés dolga.