Esküvő

Nem szeretek esküvőkre járni és nem is értem azokat az embereket, akik  ebben örömet találtak. Mi érdekes van benne? És egyáltalán, mi közöm van hozzá? Két ember megjelenik egy vicces ruhába öltözött állami tisztviselő – vagy az Úr színére hivatkozva egy templomi alkalmazott – előtt és megosztják néhány a meghívott vendégekkel életük egy fordulatát, ami amúgy csak rájuk tartozik. A menyasszony ruhát csináltat vagy bérel, a vőlegény személyiségétől sokszor eltérő öltönyt választ, zenéken törik a fejüket, hogy vajon melyik megfelelő erre a magasztos alkalomra, hosszasan készülődnek egy szertartásra, ami nem több, mint egy elhatározás nyilvános megosztása.  Akarod-e az itt jelenlévő? De jól hallhatóan. A szülők és a rokonok könnyeznek, mintha meglepné őket a dolog. Jönnek a gratulációk, ölelések, puszik, kézrázások, a férj minden évben megemlékezik a házasságkötés napjáról, különösen a kerek évfordulókról, ha netán elfelejti, akkor a feleség azt gondolja, hogy már nem szereti.  Én még tanú is voltam egyszer, ez is valamilyen rejtélyes okból megtiszteltetésnek számított, de hát így írja elő a törvény, mert hiába akarja a vőlegény és a menyasszony, tanúk nélkül semmit sem ér az egész.

         És hát persze, nekem is volt esküvőm, még a nyolcvanas években és én is így tartottam helyesnek, elvégre ki kell mutatni, hogy nem csak érzelmileg, hanem törvényesen is összekötjük az életünket. Harminc felé jártam, abban a korban, amikor más barátaim és volt osztálytársaim már elváltak, ügyvédhez jártak, mert rájöttek arra, hogy az, amit az esküvőn megígértek, nem tudják vagy nem akarják betartani, gyerekelhelyezésen, villákon, késeken, tányérokon veszekedtek, bíróságon békítő tárgyaláson bizonygattak.

Szóval kellett az esküvő. Előzetes megbeszélés az anyakönyvvezetővel, tisztáztuk, hogy a házasságkötésnek jogi akadálya nincs, akkor már amúgyis hónapok óta együtt laktunk, és a szomszédok örökké azt kérdezgették, hogy mikor lesz az esküvő. Az anyakönyvvezető a naptárját nézegette, aztán sikerült találnia egy szabad fél órát.

         -Lenne egy kérésem – mondtam. – Szeretném, ha nem lenne beszéd. Kimondjuk, amit kell, felhúzzuk a gyűrűt, hitvesi csók, aláírások és már itt sem vagyunk.

         -Ez egy ünnepélyes alkalom, ilyenkor… - próbálkozott az anyakönyvvezető. Fiatal, rokonszenves asszony volt, nyilván hitt abban, amit csinál. – Akkor majd csak röviden. Vannak üzenetek, amelyeket…

         -De mégiscsak a mi esküvőnk – feleltem. – És mi így szeretnénk. Se örökkön-örökké, se jóban-rosszban, se békében, se viharban, semmi. Megoldható?

         -Természetesen – egyezett bele az anyakönyvvezető, bár érezhetően nem szívesen.

         Minden úgy ment, ahogy kértük. Az anyakönyvvezető kedves volt és szűkszavú. Akarod-e az itt jelenlévő?  De jól hallhatóan. Gyűrű, hitvesi csók, aláírások, tanúk, ahogy kell. Gratulációk, puszik, kézrázások, legyetek boldogok.

         Csak anyám volt rosszkedvű.

-Ma már semmi sem az igazi. Gépiesen csinálják, még beszéd sem volt. Így  semmi ünnepélyesség nincs benne. Remélem, nem te voltál az a hülye, aki ezt kérte?