Apa mindig azt mondta: Svájc
olyan, mint valami unalmas álom. Hát jó, mondtam egyik tavaszi este, Londonban,
Európa térképe fölé hajolva, vacsora közben, legyen idén Svájc. A lányok némán
tudomásul vették a döntést, tizenévesek voltak akkoriban, nem lelkesedtek a
hosszú autóutakért.
-Felmegyünk a Rigire fogaskerekűvel – mondtam jókedvűen.
Úgy
terveztem, hogy első nap Bázelig eljutunk, másnap onnan folytatjuk utunkat az
Alpok felé. Hosszas kutatás után találtam egy kis szállodát egy szépen hangzó
St. Pantaleon nevű faluban. A világhálón alaposan megnézegettem a fényképeket,
amelyek bemutatták a melegvizes uszodát és a gőzfürdőt – a hosszú vezetés után
az ember elgörnyedt teste megérdemel egy kis kényeztetést. Nem is kellett
csalódnunk – a szálloda a kis falu végében, egy hegyoldalban állt, parkja ápolt
és gondozott. A szobák, az ágy huzata, a fürdő, a fürdőben a törölköző, a kis
erkély, a kis erkélyen a virágok, szóval minden a helyén. Soha nem tudnék élni
egy ilyen országban, de mindig imponált nekem a tökéletességre való törekvés.
Tizenkét
órai vezetés után vártam a pillanatot, amikor a vízbe vethetem magam. Már
fürdőköpenyben voltam, Marival pedig éppen ittunk egy korty pezsgőt a sikeres
megérkezésre, amikor kopogtak. Az ajtóban a tökéletesen elegáns portás állt.
Sötétszürke öltönyt viselt, hófehér inget és galambszürke nyakkendőt. Frizurája
olyan volt, mintha éppen a fodrásztól jött volna, a zakója gomblyukában pedig
friss virág illatozott.
-Jóestét, uram – köszönt hibátlan angolsággal. – Remélem,
jól érzik magukat…
-Igen, valóban – feleltem, de volt egy olyan érzésem, hogy a
fiatalember nem ezért jött.
-Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy a vacsorához
várjuk Önöket. Már foglaltunk asztalt is, méghozzá a teraszon, ahonnan a
legszebb kilátás nyílik a völgybe. Amennyiben azonban a faluban kívánnak
étkezni, a portán a rendelkezésükre bocsátok egy kis térképet, amelynek
segítségével könnyedén eligazodhatnak.
-Igazán kedves – bólintottam, de még mindig nem szabadultam
attól a közép-európai szorongástól, hogy a portás még nem mondott el mindent.
-És lenne még egy apróság – mondta. Ahogyan én azt a
közép-európai tekervényes gondolatvilágommal sejtettem. Mindig rosszra kell
számítani és az a rossz többnyire be is
következik.
-Mi lenne az?
-Az autó – mutatott tétován a parkoló felé.
-Mi van az autóval? – érdeklődtem.
-Szabálytalanul parkolt.
-Az nem létezik – mondtam.
-Attól tartok, uram, hogy mégis ez a helyzet. Ha lenne
szíves lejönni velem, megmutatom, hogy mi a gond.
-Jöhetek így, vagy vegyek szmokingot? – kérdeztem
türelmetlenül. Lehet, hogy az ezer kilométer megviselte az idegrendszeremet, de
azért arra emlékeztem, hogy milyen műgonddal helyeztem el az autót a kijelölt
helyen.
-A fürdőköpeny tökéletesen megfelel – mondta a portás. –
Biztosíthatom, uram, hogy néhány perc múlva már élvezheti az uszoda örömeit.
Szótlanul mentünk le a lépcsőn, majd végig a kijelölt
gyalogúton a parkolóhoz. Megálltunk az autó mellett.
-Nos, mi a gond? – néztem ellenségesen a fiatalemberre.
-Ha alaposabban megnézi, a jobb hátsó kerék a
parkolóhelyeket elválasztó sárga festékcsíkon áll.
-És? Talán tiltja a szabály?
-Nem tiltja a szabály, uram – a portás önuralma tökéletes
volt, de elképzeltem, hogy milyen gondolatok járhatnak a fejében. – De bizonyos
svájci vendégeink szemét bánthatja.
-Azt a benyomást kelti, hogy nincs minden a helyén, ugye?
-Pontosan így van, uram.
-Rendben van – beültem a kormányhoz és néhány másodperc
múlva helyreállt a rend St. Pantaleonban.
-Köszönöm, uram – mondta a portás.
-Nincs mit – feleltem ridegen. Együtt mentünk vissza a
szálloda épületéhez.
-Szabadságát tölti Svájcban? – kérdezte, amikor a bejárathoz
értünk.
-Nem…a koncentrációs táborban elhunyt rokonaim bankbetétei
után nyomozok, amelyeket az Ön országa ellopott.
-Méltányolom, uram, az érzéseit…de akkor én még nem is
éltem. Semmiről sem tehetek.
-Nem baj, fiam – veregettem meg a vállát. – Van ilyen.
Megjelenrt 2018 júniusában a Népszava "Vélemények" rovatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése