A Tadzs Mahal legendája

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk kifelé Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométeres keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa, az egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogost.  Hajt mindenki, mintha az életük múlna rajta.  És mintha az egész ország utazna  vagy szállítana valamit.

         Félúton megállunk egy – hogy is nevezzem pontosan – étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette tepsiben fűszeres spenót és  kemencében a lepény,  a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő  édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.

         -Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába – meséli.  - Nekik India csak ugyan a Korona Gyöngyszeme volt. A sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légiközlekedést.

         Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a helyi sör, azután indulunk tovább.

Az északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem itt állna egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség, a Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el magamtól, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember. Ott a Taj Mahal.

         És a legenda, ami övezi, egy igazi romantikus regény. A.  A XVII. században élt egy uralkodó, Shah Jahan, aki feleségül vette a gyönyörű szép fiatal lányt, Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Shah Jahan komolyan vette a kérést. A terveket a kor híres építészére, a francia Austin mesterre bízta, akinek még a feleségét is megölette, hogy érezze  át az ő fájdalmát. Az építkezés húsz évig tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal. Az  ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megtervezni és megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdagság, ami ezt  a szépséget létrehozta.

         Aztán belépünk: a kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebb a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír. Végül ide temették a császárt is.

         Shah Jahan  egy pillanatra sem tudott szabadulni a kibontakozó látványtól, teljesen megőszült, belerokkant. Szerette volna  a folyó túlpartján fekete márványból megépíteni saját síremlékét, ám  gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.

Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában