Zsuzsika simán áthaladt

A hetvenes években Ferihegyen dolgoztam. A repülés Magyarországon még igazi különlegességnek számított, amúgyis természetes volt, hogy rokonainkat és a családi barátokat segítettem a különböző formalitások intézésében. Kis repülőtér volt akkoriban Ferihegy, mindnyájan, akik ott dolgoztunk, személyes ismerősök voltunk. Többségében mindig minden rendben ment, jegykezelés, poggyászfeladás – túlsúly elcsalva -, útlevél-és vámvizsgálat, majd végre elérkezett a nagy pillanat, beszállás a repülőgépbe. Zsuzsika afféle távol rokonnak számított, sikeres használtruha-kereskedésében a családtagok szívesen vásároltak. Negyven éves, csinos asszony volt,  ezen a napon merészen kivágott, szűk ruhát és tűsarkú cipőt viselt, elvégre nem akárhová utazott: Londonba  a húgához. Már az előcsarnokban feltűnt, hogy milyen ideges, egy zsebkendővel törölgette a homlokát és a hónalját, arca sápadt, lábai remegtek. Még nem is láttam senkit, aki ennyire félt volna a repüléstől. Ráadásul anyám félóránként hívott munkahelyemen, a forgalmi irodában, hogy hogyan haladnak a dolgok.

         -Végig maradj vele, nehogy rosszul legyen – tanácsolta anyám, és már az ő hangja is feszült volt.

         -Mi ez a nagy izgalom? – kérdeztem.

         -Most repül először – zárta le a beszélgetést anyám.

         Mindent a szokásos módon intéztem, a kis túlsúlyt elnéztük neki, aztán a vámvizsgálat,

de ez is az ismerősöknek járó vidámkodással, Jenő, a fiatal őrmester még kezet is csókolt neki és a fülembe súgta, hogy azért szívesen belenyúlna a bugyijába, ezen jót nevettünk, elvégre fiatalok voltunk,  Ferihegy pedig egy nagy családnak számított akkoriban, az efféle megjegyzések hozzátartoztak a hosszú szolgálat színesítéséhez. Anyám újra telefonált, hogy nem késik-e  a járat, én pedig megnyugtattam, hogy időben indul.

         -A fedélzetre is kísérd fel – adta ki anyám az utasítást. – És azonnal hívj, ha felszálltak.

         Zsuzsika a tranzitváróban szipogott, magához szorította a ridiküljét, két ujja között pedig ott remegett a londoni beszállókártya.

         Végre beszállás, Zsuzsikát az ablak mellé ültettük, a légiutaskísérőknek is szóltam, hogy afféle pánikbetegről van szó,  a Malévnél kemény lányok dolgoztak, tudták mi a dolguk, megígérték, hogy figyelnek rá. Az ajtók becsukódtak,  az IL-18-as néhány perccel később felemelkedett a betonról és nyugat felé fordult. Anyámat  rögtön hívtam, hogy most már nyugodjon meg, én pedig a telexközpontban éjszakai műszakban dolgozó Adéllal tervezett egy-éjszakás kapcsolatra igyekeztem összpontosítani. Hiába, egy nagy család voltunk, ennek összes előnyével.

         Reggel Zsuzsika telefonált Londonból, minden rendben ment, és külön megköszönte az én segítségemet, amit jólnevelten elhárítottam.

         -Régen láttam valakit így félni – mondtam anyámnak, miután letettük a kagylót.

         -Minden oka megvolt rá – felelte szárazon anyám. – Százezer forint volt a bugyijában.

         Szegény Jenő, gondoltam, pedig mekkora fogás lett volna.