Diplomaták élő adásban

És természetesen délután elkezdett havazni. December  6-a finn nemzeti ünnep, és hát abban semmi csoda nincs, ha Helsinkiben havazik. De aki nem járt Finnországban, az nem tudja, mi az a havazás. Egy óra alatt harminc centi, de lehet negyven is. Ideiglenes ügyvivő voltam, hivatalosak voltunk az elnökasszony fogadására. Készültünk, persze, hiszen az ország elitje gyűlik össze ilyenkor a tengerparti palota termeiben, ráadásul az állami televízió egyenes adásban közvetíti, ügyelni kell tehát a részletekre. Frakkom és Mari piros estélyi ruhája előkészítve. Talán hihetetlen, de az ember pályája végefelé már nem jár lelkesen fogadásokra, meg aztán megváltozott a diplomáciai érintkezés is, manapság már inkább telefonon és üzenetekben tartjuk a kapcsolatot, de hát a nemzeti ünnep azért más, állítólag rokonok is vagyunk az északiakkal, de lehet, hogy ez csak mese.  De hát negyven centi, az negyven centi. A fényes autó a garázsban, a sofőr a város végén lakik, hókotrás az ünnep miatt szünetel, a helyzet tehát reménytelen, sőt, kilátástalan. Lakóparkunk környezetbarát, autóval a lakás elé behajtani tilos, és ami Finnországban tilos, az tilos. Gumicsizmát húzok,  végigsétálok  a gyalogúton a garázshoz, aminek a kapuja persze nem nyílik, szakad a hó, a lapátolás pedig értelmetlen. Történt máskor is ilyen, de hát mégiscsak kezünkben a díszes meghívó, ing kivasalva, cipő kitisztítva,  egyetlen kitüntetésem, amit még Londonban kaptam a királynőtől, már kitűzve, Mari ruhája gyönyörű. És mégis.

         Maradunk, döntök, nincs más megoldás.

         De mi lesz a munkatársaimmal, akik alig várják már, hogy élőben lássanak a finn televízióban, amint kezet fogok az elnökasszonnyal? Vajon hogyan magyarázom meg nekik a dolgot?

         Másnap reggel némi izgalommal léptem be a nagykövetségre, felkészülve a magyarázkodásra.

         -Hát isteni voltál, Gyuri – mondta a titkárnőnk. - Csak pár pillanatig mutatott a kamera, de láttuk, hogy Mari ruhája csodálatos volt.

         A többiek is megerősítették, hogy jól szerepeltünk, így aztán többet nem is foglalkoztam a dologgal. Az élet tele van félreértésekkel és meglepetésekkel, ehhez, különösen a diplomáciában, hozzá kell szokni.

         Néhány nappal később a német nagykövetnél vacsoráztunk, persze, szóba került a nemzeti ünnepi fogadás és a nagy havazás.

         -Te hogy jutottál oda? – kérdezte von Stoberg már a konyak és a kávé mellett, miközben egy karcsú szőke berlini lány zongorázott a szalonban.

         -Hát keservesen – feleltem. Az igazmondás nem a szakma része. Az ember megszokja, azért fizetik, hogy hazudjon.

         -Az igazság az, hogy én nem mentem el – mondta ő. –A feleségem ruhája úgy festett volna, mint valami mosogatórongy.

         Hát ebben van valami, bólogattam.

         -És tudod, mi az érdekes? – folytatta a nagykövet, akivel akkor már majdnem baráti kapcsolatban voltunk. – Másnap reggel minden munkatársam gratulált, hogy milyen jól mutattam a televízióban.

         Hát ez érdekes, bólogattam.

         -Valójában ugyanis senki sem nézte az adást – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletén a konyak és a szivar illatának keveredését. – Látod, ilyenkor derül ki, hogy csak seggnyalók, de hát így van ez rendjén. Mi is mind így kezdtük.

         Megveregette a vállamat, aztán hallgattuk tovább a Beethoven-szonátát.  Kellemes este volt, nem is havazott.

Korábban megjelent a Népszava „Vélemények” rovatában