Valamikor még 2002 novemberében a dél-kínai Guangdong
tartománybeli Foshan városában bukkan fel először ez a különös betegség,
amelyet később SARS néven ismertünk meg. A helyi újság akkor még cáfolja, hogy rejtélyes kór ütötte
volna fel a fejét a városban. Januárban a tartományi egészségügyi szervek
bejelentik, hogy "egy nem hagyományos, de kezelhető tüdőgyulladásról van
szó", egyetlen biztos felismerési pont a 38 fok körüli láz. Egy Kantonban
élő orvos Hongkongba utazik, megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd
elrepül Torontóba. Márciusban Hongkongban húsz kórházi alkalmazott betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik a
fertőzött városok listájára. Egy amerikai üzletember hétfőn lázas, kedden meghal
Fujianban. A többi nagyjából ismert. Peking
akkor már üres, turisták nem jönnek, családtagjaink hazautaztak. A pártvezetés
április 20-ig titkolózott, tovább már nem is nagyon lehetett. Közlik, hogy 30 milliárd dollárt tartalékolnak
a betegség leküzdésére, és rögtön meg is mondják, mit várnak a világtól.
Nyolc millió lázmérőre lenne szükség.
Mikorra? Azonnal.
A nagykövetségek
jegyzéket kapnak, a küldeményeket az egészségügyi miniszternek kell továbbítani
számlával együtt, pénz most nem számít,
mindent fizetnek.
Telefon Budapestre,
az akkori Egészségügyi Minisztériumba, egyenesen a helyettes államtitkárt
célzom meg, már tapasztaltam, hogy alacsonyabb szinten nem érdemes kezdeni.
Röviden elmondom, ki
vagyok, mi a helyzet és mi lenne a teendő.
-Hát ilyen ügyekkel
eddig nem foglalkoztunk – mondja a titkárnő közömbösen -, az államtitkár úr
amúgyis vidéken van.
-Vidéken nem lehetne
elérni?
-Sajnos, nem adhatom
meg a számát – vicces, hiszen egy magyar diplomata vagyok, mi lehet a
titkolózás oka? - Sürgős?
-Nagyon – az órára
nézek, otthon éppen fél öt, ilyenkor a hivatalnokok már hazafelé készülődnek, pisi, vásárlási
lista, telefon a házastársnak, indulok, drágám.
-Persze - sóhajt a
titkárnő. – Minden üzenet sürgős.
Újabb kísérlet,
jöjjön az államtitkár. Itt türelmesebb a titkárnő, végighallgat, az államtitkár
konferencián van, de reggel korán kezd, érdemes hívni.
Másnap
csigalassúsággal telnek a percek az irodában, délután négykor, itthon reggel
nyolckor újabb telefon.
-Államtitkári
értekezlet van – mondja közömbösen a
titkárnő. – Esetleg írjon egy rövid levelet, beadom neki.
A levél készen,
elektronikusan már Budapesten.
Válasz nem érkezik,
kétszeri tapintatos sürgetés, a titkárnő szerint az államtitkár megkapta a
levelet és foglalkozik a témával.
-Ez megnyugtató –
felelem álszenten.
Este tízig ülök a
gép mellett, hátha. Semmi.
Két nappal később egy
osztályvezető jelentkezik Budapestről.
-Nyolc milliót nem
tudunk összeszedni – mondja.
-Csak amennyit
tudunk. Most akár húsz dollárt is fizetnek darabonként – egy kis ösztönzés.
-Utánanézhetek,
mennyi van raktáron.
Megköszönöm, talán
ez egy lépés előre.
Néhány órával később
érkezik a válasz.
-Háromszáz van
raktáron. Megnézem, mit tehetek – ez a válasz, a beszélgetés és egyben az ügy
befejezése is.
Több hívás nem volt,
az osztályvezető napokig nem volt elérhető. A németek megszerezték a nyolc millió lázmérőt,
adtak hozzá egy katonai különgépet, ami Pekingbe szállította. Mindegyik dobozon
egy kínai felirat: „A német nép ajándéka”.
Számlát nem csatoltak.
Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatában
A fotón Peking a szokásos szmogban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése