Hogy ismertem meg Budapestet?

Mindenki másképpen ismeri meg a várost, ahol él. Én úgy ismertem meg, hogy tizennyolc évesen, 1967-ben beiratkoztam az akkori egyetlen autósiskolába, az Autóközlekedési Tanintézetbe. Három hétig minden nap este hatkor kellett jelentkeznem a Dankó utcai Központi Garázsban Benkő úrnál, hogy egy agg, de megbízható Skoda MB1000 típusú autóval elkezdjük a kötelező gyakorlatokat. Vezetni már tudtam, hála apámnak, aki rendszeresen átengedte a kormányt, hogy egy kis tapasztalatot szerezzek. Benkő úr tapasztalt oktató volt, rögtön felfedezte, kivel is van dolga.

         -Maga már tud vezetni – állapította meg az első sarok után. –Így sokkal könnyebb lesz. – Megveregette a vállamat, majd kék köpenyének zsebéből előhúzott egy kis noteszt. Lapozott benne, aztán kiadta az utasítást.

         -Irány a Népköztársaság útja 25.

         Ezt az akadályt könnyen vettem. Akkoriban könnyű volt vezetni Budapesten, a parkolás sem volt gond, alig volt forgalom.

         -Fél óráig körözzön, Odze, és jöjjön vissza értem – mondta, amikor megérkeztünk a ház elé.

         Érdekes volt egyedül vezetni, élveztem, de aztán időben visszaértem.

         -Rendben van – mondta Benkő úr. – Most pedig Budára megyünk, Alkotás utca 32.

         Ez is megvolt, lakott a környéken egy ismerősöm, tudtam, merre menjek. Benkő úr itt is fél órát töltött, aztán újra találkoztunk. Volt még fél óra az aznapi tanulásból.

         -Na, akkor még egy belefér – Benkő úr a noteszában lapozott. – Ez jó lesz. Van a Moszkva téren egy fodrászat. Ott álljunk meg.

         Még egy fél órás körözés, aztán találkozó Benkő úrral, majd vissza a Dankó utcába. Vállveregetés, elköszönünk egymástól. És ez így ment egy hétig, jártunk a Bimbó úton, Soroksáron, Józsefvárosban, megálltunk iskoláknál, kórházaknál, moziknál, így gyakorlatilag megismertem Budapestet, az egyirányú utcákat, a veszélyes gyalogátkelőhelyeket, szóval jól tájékozódtam. Benkő úr kifogyhatatlan volt  lakcímekből, a második héten már a külvárosok következtek, sőt, egy alkalommal Gödöllőre is elmerészkedtünk. Nem sokat beszélgettünk közben, oktatóm többnyire a többi autóst szidta, különösen a nőket, akiknek szerinte nem kellene vezetniük, mert alkatilag alkalmatlanok az ilyesféle feladatokra.

         -Az ősemberek munkamegosztása helyénvaló volt. A férfiak vadásztak, pontosan bemérték, hány méterre állnak a célpontként kinézett vadállattól. Ezért tudunk mi, férfiak parkolni. Na, mit szól hozzá, Odze?

         -Engem inkább az érdekelne, miért járunk házról-házra?

         -Sok tanítványom volt – mondta merengve Benkő. – Többségük, különös módon nő. Én vagyok a legjobb oktató, természetes, hogy hozzám osztották be a sok tehetségtelent. És hát, tudja, Odze, a kapcsolatok néha megmaradnak.

         -Szóval őket látogatja végig – mondtam, némi elismeréssel a hangomban.

         -Talán csak nem bűn?

         -Nem, szó sincs róla – feleltem.

         -És hát megtanultak vezetni, az is valami.

         Amikor megkaptam a jogosítványomat, kezet ráztam Benkővel. Végülis sokat köszönhettem neki.

         -Odze, egyszer megkérdezte tőlem, mi a biztonságos előzés titka.

         -Emlékszem.

         -Akkor elmondom a titkot: ha a kérdés felmerül magában, hogy előzzön, vagy ne előzzön, akkor ne tegye. Akkor már késő. Hát ez a filozófiám.

         És azóta így vezetek. Vagy így is élek?

 Megjelent korábban a Népszava "Vélemények" rovatban