Pontos vagy?

Az attól függ. Nem  csak az számít, hogy pontos vagy-e, hanem az is számít, hogy akarsz-e pontos lenni és kell-e pontosnak lenni. Ahány ország, annyi pontosság. Vannak híresen pontos országok, ahol a pontosság nem érdem, hanem természetes magatartás. Svájcban kifejezetten modortalanságnak számít megkérdezni, hogy egy vonat pontosan indul vagy érkezik-e, mert ezzel az ember elárulja, hogy a kontinens melyik részéből érkezett. A pontatlanság nem más, mint mások idejének tudatos rablása. Néhány évtizede a hivatalban, ahol dolgoztam, volt a portán Jelenléti Ív, amit pontban nyolc órakor a portás önelégülten elzárt a fiókba, a későket jelentette a munkaügynek. A hivatalnokok tehát pontosan érkeztek, aztán fél kilenckor már a szemközti presszóban kávéztak.

         A diplomáciában alapelv a pontosság, öt-tíz perc késés megengedett, mert a vendégek számítanak arra, hogy a háziasszony esetleg még bugyiban és melltartóban szaladgál a konyha és a fürdőszoba között. De hát mindig a kivételek az érdekesek. Kínában a vendégeket nem érdekli a háziasszony, az ebédet pontosan 12 órakor kell tálalni, de hát ők így élnek, hajnalban kelnek, reggelire valami kását esznek, utaznak, dolgoznak, az ebéd pedig mennyország. Vacsora pontosan hatkor, nincs előtte huzavona, azonnal asztalhoz ülnek, térjünk a tárgyra. Evés után elköszönés, nincs vesztegetnivaló idő.

         Megint mások a törökök. Ha megbeszélt időpontod van egy török diplomatával, és már egy órája vársz rá,  felhívod, azt mondja, már a környéken van és parkolóhelyet keres, akkor biztos lehetsz benne, hogy otthon még a zuhany alatt áll. Őt ne sürgesse senki. Ugyan, miről lehet lekésni? Nézzük csak meg, mire ment Európa azzal a nagy sietségével.  

         Azért vannak, akik vitték valamire. Például a finnek. Ha a szerelő tizenegy órára jelzi, hogy érkezik, akkor nyugodtan ajtót nyithatunk egy perccel korábban, ő már ott áll majd és várja, hogy szerelhessen. De pontosak a munkában is. Talán nem véletlen, hogy ők gyártják a világ talán legjobb liftjeit és mozgólépcsőit.

         De az igazi történet mindig India.

         Ott aztán a pontosság nem szentírás. Egy alkalommal vacsorára vártuk Pandzsáb állam kormányzóját, akivel egy nagyszabású magyar filmhónap terveit beszéltük volna meg. Előre jelezte, hogy gépkocsival jön az állam fővárosából, Chandigarhból (amit mellesleg a francia-svájci Le Corbusier tervezett), négy órás út, néhány percet késhet. Mondtam is Marinak, milyen különös, az indiaiak általában a jövünk-ha-jövünk filozófia szerint érkeznek, de jólesett a kis figyelmesség. A kormányzó a megbeszélt este hét órakor persze nem érkezett meg, vártunk, vártunk, nyolc óra, kilenc, tizenegy. Megvacsoráztunk Marival, mi mást tehettünk volna, bezártam a  kaput, hát majd legközelebb, gondoltam.

         Másnap este pontosan hétkor csengettek, megérkezett a kormányzó. Elnézést kért a késésért, ránézett a sofőrjére, aki bűnbánóan lesütötte a szemét, de hát zavaros egy állam ez a Pandzsáb, mondta – ebben igaza volt,  még 1947 nyarán India és Pakisztán Londonban megállapodott arról, hogy Pandzsáb tartományt kettéosztják, ettől kezdve több konfliktus is kialakult a muzulmánok és a hinduk között -, nem tudott időben elindulni.

         -Semmi gond – feleltem és még megtoldottam egy Gandhi-idézettel, miszerint egy barátságnak sokat ki kell bírnia, máskülönben a barátság nem barátság.

         És ezt nem csak megtoldottam,  hanem hittem is benne.

Rántottát vacsoráztunk, kellemes és hasznos este volt. Lehet, hogy így kellett alakulnia?

Korábban megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban