2019. március 28., csütörtök

Bzmot


A magyar vasút csiszolatlan gyöngyszeme. Bizonyára sokan ismerik ezt a  jellegzetes halványpiros színű, zajos, rosszul fűtött, rosszul szellőztethető,  kisméretű, mellékvonali motorvonatot. Csehszlovák gyártmány, nálunk 1977 óta szolgál és nem kopik el, akárcsak a Koh-i-Noor töltött ceruza vagy klasszikus cseh mackóruha és megbízható, mint a pilzeni sör. Beceneve a nemi élettel is összefüggő, az utasok körében leggyakrabban használt változata, ám a buzenyka és a bűzmot is elterjedt, sokan pedig a színe miatt egyszerűen Piroskának hívják. Nevében a a másodosztályú utasteret, a  kéttengelyes mivoltát jelöli, a mot pedig a motorkocsira utal.
         Magam is rendszeresen közlekedek vele Balatonfüred és Székesfehérvár között,  mert a MÁV a Balaton északi partján a nyári időszakban is előszeretettel üzemelteti. Legutóbb két spanyol fiatal hátizsákos nem akart felszállni rá, mert azt hitték, hogy a helyi vasúttörténeti kiállítás példánya, csak a kalauz gyerünk, gyerünk buzdítására kászálódnak fel a lépcsőkre. Lassú és kényelmetlen, a hatvan kilométeres távolságot száz perc alatt teszi meg, minden állomáson és megállóhelyen megáll, sietségtől és kapkodásról tehát nincs szó, én  azonban kedvelem, mert fiatalkori utazásaim hangulatát idézi. Amúgy a téli időszak az igazi, amikor a kipufogógáz szaga keveredik a szerelvény elindulása után azonnal kibontott uzsonnák illatával. Mintha mindenki erre az alkalomra tartogatná az előző napi gondosan befóliázott fokhagymás fasírtját, amit a szerelvény mozgásba lendülése után azonnal kibont. A reggeli járaton a kalauz a legtöbb utast ismeri, csókolom, Zsuzsi néni, jónapot Feri bácsi, a fiatalok a telefonjukba merülnek, a szatyrokkal és autóstáskával közlekedő nyugdíjasok a környék üzleteinek árait hasonlítják össze, szolgálaton kívüli vasutasok pedig a főnökeiket szidják, akik semmihez sem értenek, még egy váltót sem tudnának átállítani. Senkit sem zavar a hangos beszélgetés, amúgyis túl kell kiabálni a dízelmotor dübörgését.
         A megállókban a kalauz lesegíti az idősebbeket, néhány szavas társalgást folytat az állomásfőnökkel. Miután ezen a szakaszon csak egy sínpár van, a kitérőkben várni kell az ellenkező irányból érkező BzMot-ra.  Nagy esemény az ilyesmi, a vonatvezetők olyan lelkes integetéssel üdvözlik egymást, mintha csak két sarkkutató expedíció tagjai találkoznának egy elhagyott hómezőn, aztán sípszó és indulunk tovább. Az ismerkedés az én korosztályomnak a BzMoton kötelező,  ha pedig már utaztunk együtt, akkor azonnal előkerül a politika, megkerülhetetlen a rezsicsökkentésre történő legyintés, régi emlékek felidézése és a na, ma hová utazik az író úr? kérdés. Székesfehérváron sokan szállunk át a Budapestre induló vonatra, itt  kötelező a testmozgás, mert a BzMot mindig valamelyik távoli vágányon áll meg, mintha afféle mostohagyerek lenne, ám a kalauz figyelmesen segít mindenkinek, hogyan tovább.
         Visszafelé, napközben már üresek a szerelvények, egyhangú az út, csak a Balaton felcsillanó tükre jelent változatosságot. A kalauznak is van ideje beszélgetni, Budapesten már évek óta nem járt, nem is hiányzik a nagyváros, Tapolcán van egy jó hentes, oda érdemes disznósajtért menni,  legjobb a Dunántúlon, képzelje, író úr, még osztrákok is járnak oda, nem semmi.
         Füreden aztán leszállunk, a kalauz megvárja a vonatvezetőt, barátságosan megveregetik a motorkocsi oldalát.
         -Jól van, bzod, időben futottunk - nevetnek.
         Rágyújtanak, van hangulata a dolognak.



Megjelent  korábban a Népszava "Vélemények" rovatában
        

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése