Matolcsy pedig menni fog

Sokan nyilván hitetlenkednek most, mások felszisszennek, még többen talán őrültnek vélnek, amiért ezt állítom azok után, hogy a miniszterelnök kiállt Matolcsy mellett. Pedig látszólag minden rendben lenne,  a bankelnök egész életét pénzügyekkel és gazdasági kérdésekkel töltötte, dolgozott Londonban, maga is volt miniszter. Az már korábban is egyértelmű volt, hogy szereti a nyilvánosságot, szereti, ha foglalkozik vele a média, és legfőképpen szereti önmagát. Most pedig, hogy gyakorlatilag korlátlanul hozhat döntéseket, mert a kormányzat a jegybanki függetlenségre hivatkozva nem szeretne kényes kérdésekre válaszolni, úgy is érezheti, hogy minden rendben van körülötte.  Akkor pedig miért gondolom, hogy menesztik? Mert a Fideszben nem úgy mennek a dolgok, mint egy átlagos pártban. Itt úgy mennek a dolgok, hogy Orbán egy ideig kiáll azok mellett, akiket az ellenzék vagy a média támad, aztán egyszercsak, amikor az ő logikája diktálja, meggondolja a dolgot. Még korábbi korszakában milyen könnyedén vált meg Torgyántól, aztán ügyesen szabadult Navracsicstól, Hendétől, akinek a magánköltekezéseit szintén kikezdte a sajtó. És egyszercsak kihátrált Schmitt mögül is, amikor már csakugyan kellemetlen lett a helyzet. Matolcsy nem érzi a határait, és Orbán ezt nem szereti. Fordulóponton vagyunk, két év van még a választásokig, de ez a két év gyorsan elszalad. A bankelnök nyilván sok szívességet tett a kormányzatnak, de egyszer a szívességek korlátai is leomlanak. Hogy aztán mikor és milyen módon távozik Matolcsy, ezt most igazán nem tudom. De menni fog.

Diplomáciai körök – IV. Fogadás jobbról-balról

A nagykövetségen minden társadalmi rendezvény fontos. A nagykövet többnyire maga dönt a menü ügyében, ellenőrzi a rezidencián a terítést, aztán  várja a vendégeket. A nagykövetségi diplomatáknak legalább fél órával a vendégek előtt kell érkezniük.  Reméljük, jól sikerül. Ezt persze, nem gondoljuk komolyan. Csak éppen úgy teszünk, mintha komolyan gondolnánk. Miért ne sikerülne jól? Majd azt mondjuk, hogy jól sikerült. A fogadások sokféleképpen zajlanak, mégis mindegyik egyforma.  Kit hívjunk meg? Csak a kapcsolatainkat vagy feleségeket is? A bejáratnál áll az úgynevezett fogadósor, a receiving line: a nagykövet és felesége, az Első Beosztott, esetleg a konzul, a többiek keverednek a vendégekkel. A rendelkezésre álló helyiségek általában nem alkalmasak két-háromszáz vendég meghívására, és ami ennél fontosabb, etetésére és itatására. Ahogy gyülekezik a közönség, szükségszerűen egyre többen beszélnek egyszerre kis- és nagyobb társaságokban,  egyre nagyobb a hangerő, a végén már mindenki kiabál, de senki nem hallja pontosan a másikat.  Amikor a ricsaj már elviselhetetlen,  elérkezik a várva-várt pillanat: a vendégek a büféasztalhoz furakodhatnak,  púpozottra szedték a tányérjukat, leállnak enni,  hogy újra- meg újra vehessenek a finomságokból, így nem tud létrejönni a természetes körforgás. Persze vannak élelmes tolakodók, különösen Kínában,  akik minden szégyenérzetről és udvariasságról megfeledkezve a hátsó sorokból nyomulnak. Egyes fogadásokon olyan tömeg van, hogy mozdulni nem lehet, egy-egy vörösboros pohár biztosan megborul, olykor-olykor még némi pörköltnyom is kerül a nyakkendőkre. A diplomaták dolga a szocializálás, ám az ilyen alkalmak komoly, vagy akár félkomoly  beszélgetésekre sem alkalmasak, az igazán fontos partnerek pedig fogadásokra már nemigen járnak el. Régen divatban volt még a koktélparti, egy-egy pohár bor és olivabogyó, vagy apróbb szendvics kíséretében, ám a műfaj népszerűsége leáldozóban van. Az elektronikus kapcsolatteremtés idején már senki sem szeret hosszú időt autóban tölteni azért, hogy lássa azokat az arcokat, amelyeket néhány nappal korábban látott és akkor sem kapott tőlük használható információt.

         A nagykövetség életének jelentős pillanatai a hivatalos látogatások. Miniszter, miniszterelnök, államfő. A diplomácia egyik alapszabálya, hogy utólag minden látogatást jól sikerültnek értékelünk, mégpedig azért, mert másképpen nem is sikerülhetnek. Mindenkinek ez az érdeke. A sikerért természetesen  elsősorban a nagykövetet illeti a dicséret. Az elutazás előtti utolsó pillanatban az ő kezét szorítja meg a miniszterelnök vagy a miniszter, neki köszöni meg azt a sok munkát, amit ebbe a látogatásba áldozott. És persze a munkatársaidnak is köszönöm. A nagykövet szerényen bólint, igyekszik kifejezni örömét, amiért megdicsérték és csakugyan örül is. A repülőgép felszáll, a nagykövet fellélegzik, egy pillanatig még elgondolkodik azon, hogy megdicsérje a munkatársait, de aztán meggondolja magát. Végtére is őt dicsérte meg a miniszterelnök vagy a miniszter és ő ezt a dicséretet meg is érdemelte, igaz, hogy volt egy elejtett megjegyzés a munkatársaknak szánt köszönetről, de ezeket nem kell mindig komolyan venni.  Azután a kifutópályát figyeli. Tudja, hogy nincs kellemesebb illat a világon, mint a távozó delegációt szállító repülőgép hajtóműveiből kiáramló kerozin édeskés szaga. 
(A fényképen: nemzeti ünnep Helsinkiben, éppen feleségem üdvözli az orosz nagykövetet, zdrasztvujtye, jókor jön egy kis extra nyelvtudás, majd pedig következik a büféasztal)

Diplomáciai körök I. 

Az utazás során megismerheted  a világot.

Ha okosan utazol, megismerheted önmagad.

                                                        Somerset Maugham

Hajnali négy órakor ülök a pekingi repülőtér utasvárójában. A hatalmas, rideg, huzatos terem gyakorlatilag üres, csupán néhány helyi alkalmazott nevetgél vécétisztítás közben.

Mit keresek itt?

Diplomata vagyok és ez a munkám része. Várakozni.

Ez is szolgálat, néha mámoros, néha fárasztó. Úgy kezdtem el, még a nyolcvanas években, mint aki felszáll egy luxusvonatra, most pedig, hogy befejezem,  úgy érzem, mintha egy zsúfolt, elhanyagolt helyiérdekű vasúti kocsiból szállnék le. Nyilván a luxusvonat is ámítás volt, nem tudtuk pontosan, ki vezeti és hová is megyünk, és nem is nagyon számított és lehet, hogy akkor sem volt más, csak egy kopott, rozoga szerelvény. A Külügyminisztériumra úgy tekintettem, mint minden tudások otthonára. És a Külügyminisztérium is úgy tekintett saját magára, mint minden tudások otthonára. Persze, ez sem volt igaz. Dolgoztam Delhiben, Londonban, Pekingben és Helsinkiben. Ez már az utolsó kicsomagolás. Nem lettem sem politikai kedvenc, sem nagykövet, sem államtitkár. De legalább mindig azt csináltam, amihez értettem.

Várkonyi Laci születésnapjára

Várkonyi Lacival repültünk Pekingből Hong Kongba. Ő akkor helyettes államtitkár volt,én pekingi első  beosztott, de nem ez a lényeg. Régi barátok, ez a lényeg. A Cathay Pacific reggeli járatán utaztunk. Nem hosszú út, három óra,  de már nem szerettünk annyira repülni, mint fiatalkorunkban.  A légiutas-kísérő rutinszerűen felszolgálja a reggelit, mi  megszokásból megesszük, Laci utána megkérdezi, elszórakoztathatja-e kártyatrükkökkel.
-Persze -feleli kedvesen a  lány. Kínai,  vagy félig, jót nevet a kérdésen.
Laci  a zakója zsebéből előhúzza egy kártyacsomagot, néhány pillanat, a trükk hatásos. Két légiutas-kísérő társa is csatlakozik. Ők is kíváncsiak. A másodpilóta is megjelenik. Kínában a bűvészet nagy csodának számít, a bűvészek pedig varázslók. 
-Maga bűvész? - kérdezi a lány.
-Ugyan már  - mondja  szerényen Laci. - Diplomata. Ez csak afféle időtöltés.
A lányok összenéznek, nevetnek. Tetszik nekik.

Kockás ing

Azért, mert egy ostoba, bukott tisztviselő mondott valamit, egy országnak kell komolyan vennie? Ezzel éppen őt értékeljük fel, nem vesszük észre?

Saul fia

Tudom, hogy most kiváltom ismerőseim ellenszenvét, törölhetnek, kitagadhatnak, de a Saul Fia többszöri megnézés után sem tetszik. Ez egy film. Megnéztem. Nem kötött le. Majdnem unalmas. Azoknak fontos, akik soha nem éltek át emberi válságokat. Nem adott olyan élményt, ami újat jelentett volna. Tudtuk. Akinek nincsenek személyes élményei, akinek  nincsenek fényképei, aki  nem hordoz fájdalmas emlékeket, annak talán élmény. Nekem öncélú művészi bravúr, ragyogóan megcsinálva, világsikerre predesztinálva. Nekem Gárdos Péter filmje sokkal többet jelentett, emberibb, közelebb van, érthetőbb. Vessetek meg, amiért őszinte voltam. Többet nem fordul elő.

Ölellek, Árpád

-Hát te mit keresel itt? – kérdezte örömteli  csodálkozással vegyes meglepetéssel tőlem Göncz Árpád a brit nagykövetség fogadásának forgatagában 1992 őszén.

      -Külügyes lettem – feleltem.

      -De az írást sem adtad fel, remélem? – kérdezte.

A történet a hetvenes években kezdődött, amikor még kultúrhivatalnok voltam, de már írtam és nagyon szerettem volna fordítani is. Kéry László, a  PEN Club főtitkára bíztatására már meg is jelentem angol és amerikai novellákkal  az általa szerkesztett Nagyvilág című folyóiratban.  Régen volt.  Aztán adott nekem egy könyvet, Ragtime,  ez volt a címe, nagy siker Amerikában, mondta Kéry. Egy éjszaka alatt elolvastam,  csakugyan csodálatos regény volt, egy bizonyos Doctorow  írta, akiről korábban semmit sem hallottam. De mindegy is volt, nem az ilyesmi számít. Felhívtam Osztovits Leventét, az Európa Kiadó igazgatóját, megbeszéljük,  mondta, gyere be a szerkesztőségbe.

      Jól ismertük egymást, nem voltunk barátságban, de mégis. Ez volt akkor az értelmiség. Tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda.

      -Az igazság az, hogy te jól lefordítanád – mondta Osztovits. – Csak már odaígértem valaki másnak, akinek most éppen nagy szüksége van pénzre. – És ő is kiváló fordító.

      Hát ezt megbeszéltük. A titkárságon ült egy ősz férfi, kockás ingben, mellette egy fekete szkáj aktatáska. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő volt Göncz Árpád és végül ő fordította a regényt magyarra.

Aztán Londonban találkoztunk újra, amikor  Erzsébet királynő meghívásra hivatalos látogatáson járt ott. Mint sajtótanácsos, aktív szerepet kaptam az utazás megszervezésében, szinte naponta tárgyaltunk a Buckingham Palota illetékeseivel. Göncz rendkívül humoros és szórakoztató tárgyalópartner,  az angolok ezért is kedvelték.  Egy alkalommal a királynő megdícsérte  az angol tudását, mire az akkori magyar köztársasági elnök így felelt:

      -Csak a szókincsem sajátos, mert a börtönben tanultam.

      Szerencsém volt, mert volt időnk beszélgetni. Elmesélte, hogy 1990-ben, hivatalba lépésének harmadik napján fogadta Dianát és Károlyt a  ferihegyi repülőtéren. Alig látott az izgalomtól, tartott attól, hogy mi lesz, ha  áthágja át a protokoll szabályait, de végül minden jól sikerült és a brit királyi pár is csak a legjobb benyonásokat őrizte meg.

      -Erről Diana is ír az önéletrajzában. Ő sem szerette a formalitásokat  – mondtam Göncznek. Éppen Londonban voltunk városnézésen. Göncz titka ebben állt. Bármikor  készen állt egy jó beszélgetésre.

      -Komolyan? – kérdezte vissza.

      -Persze – feleltem. – Benne van a könyvében.

      -Elküldöd nekem?

      -Természetesen – mondtam.

      -Mennyibe kerül? – kérdezte és a zsebébe nyúlt, előhúzott néhány gyűrött ötfontos bankót.

      -Fogalmam sincs, de majd elszámolunk.

      Amikor a repülőtérre értünk, megölelt.

      -A Ragtime miatt, ugye, nincs harag? – kérdezte.

      -Ez a világ legjobb fordítása volt – mondtam és úgy is gondoltam. Göncznek nem lehetett hízelegni. Valahogy, de nem lehetett.

      A könyvet elküldtem neki, ő pedig küldött egy újévi üdvözletet, azóta is őrzöm,  a lényeg ez volt: ölellek, Árpád.