Életem iskolái 2

A máltai egypennys




Faludi Kati nagyon szép lány volt. Akkoriban, amikor húsz éves voltam, a legszebb, akit ismertem. Nem érdekes, hogy miért, egyszerűen szép volt. Persze, esélyem sem volt nála, mert a komoly, művelt és híres csembalóművész, Vrábel Ricsi udvarolt neki. Meg még néhányan, de én arról persze nem tudtam, és nem is volt semmi közöm hozzá. A szüleink voltak jó barátságban, időnként eltöltöttünk egy hétvégét náluk, Zamárdiban, a nyaralójukban. Ez nagy dolog volt, egy olyan család, akinek saját nyaralója van. Egyszer Vrábel Ricsi is ott volt, de csak ült egész nap az árnyékban, szalmakalapban, olvasott és a pattanásait nyomogatta, miközben mi napoztunk a stégen. Mert Faludiéknak saját stégjük is volt.
Egyszer, egy ilyen balatoni hétvégén állapodtak meg a szüleink abban, hogy Faludi Kati eljön velem Londonba. Én amúgyis mentem volna nagybácsikámhoz, Fleischmann Dezsőhöz, egy hónapra, úgymond nyelvet tanulni. Nagy kedvem volt hozzá, a vidám hetvenes években voltunk, Angliában akkor mindenki virágokat szagolgatott, és dugni akart, nem háborúzni.
-Szeretném, ha Kati veled mehetne – mondta Faludi néni. Zamárdiban, a kertben ültünk, egy padon, apám és Faludi bácsi atlétatrikóban pingpongoztak, anyám sétálni ment Katival, szóval mindent elrendeztek, ahogy kell. – És vigyáznál rá.
Jó, de én azt sem tudtam, hogyan kell vigyázni valakire. Testvérem nem volt, soha nem vigyáztam senkire.
-Nem szeretném, ha belekeveredne valamibe – tette hozzá Faludi néni.
-Mibe keveredne bele? – kérdeztem mérgesen. Kati húsz éves volt, gondoltam, tud magára vigyázni, de azt is tudtam, hogy mibe keveredhet bele.
-Kati félénk, visszahúzódó és tapasztalatlan. Olyan naiv. Ricsi komoly vőlegény, de még nincs közöttük semmi. - Faludi néni átnézett az északi-partra, Balatonfüred irányába. Én is arra néztem, hátha történik ott valami, de nem történt semmi. – És persze, fontos, hogy megtanuljon angolul.
-Persze – bólogattam. – Az fontos.
-Ne hagyd magára, segíts neki mindenben.
Végülis megígértem, mi mást tehettem volna.
Dezső bácsi a repülőtéren várt bennünket, elegáns volt, mellényes öltönyt viselt és kockás nyakkendőt. Autóval mentünk hozzá, Golders Greenbe, ahol egyedül élt emeletes házában, amióta Emma néni meghalt. Este kicsit iszogattunk vele a nappaliban, mielőtt lefeküdtünk aludni. Természetesen Kati kapta a vendégszobát, nekem az alagsorban jutott ágy.
-Ki ez a lány? – kérdezte Dezső bácsi, miközben átadta a lepedőt és a párnát.
-Nem a barátnőm – lehet, hogy ezért is volt bennem némi kisfiús duzzogás. – A szülei rám bízták, hogy tanuljon meg angolul, ennyi az egész. Kicsit gyámoltalan.

Fleischmann bácsi reggel munkába ment, volt egy kis bélyegkereskedése a Finchley Roadon. Nem keresett vele sok pénzt, inkább az ismerősei jártak be nézelődni. De ő szerette ezt az életet.
Mi meg jártunk a nyelviskolába. Minden fiú megnézte Faludi Katit, magas, szép lány volt, talán a legszebb Londonban. Délután tanultunk a nappaliban, azután sétáltunk a parkban. Egyszer-egyszer elmentünk moziba. Faludi anyuka minden nap telefonált, megkérdezte, hogy vagyunk.
-Jól vagyunk – felelte minden nap Kati.
-Hogy megy a tanulás? – kérdezte Faludi anyuka.
-Jól megy – felelte minden nap Kati.

Esténként Fleischmann bácsival üldögéltünk a nappaliban, televíziót néztünk, iszogattunk. Fleischmann bácsi mesélt a bélyegeiről. Meg is mutatta a legértékesebbeket, még a híres máltai egypennyst is.
-Ez mennyit ér? – kérdeztem.
-Százezer dollárt. De nem adom el. Lesz, akinek többet is megér.
-Miért ilyen értékes? – érdeklődött Faludi Kati.
-Azért, mert hibás – mutatta Fleischmann bácsi örömmel. Mindig örült, ha valaki lelkesedett a bélyegeiért.
Kati alaposan megnézte, a kezébe is vette, úgy csodálta, aztán Fleischmann bácsi visszatette a szekrénybe.
-Legalább egyszer elmehetnénk táncolni – fakadt ki szombat este Kati. – Itt vagyunk Londonban, a világ közepén és nem csinálunk semmit. Mi lenne, ha elmennénk a Sohóba mulatni?
-Gondolj Vrábel Ricsire – feleltem. Ostoba válasz volt, de jobb nem jutott eszembe. Az embernek nem akkor jutnak eszébe a jó válaszok, amikor kellene.
-Ugyan már, Ricsi! - legyintett csalódottan Kati. - Csak anya kedvéért tartom, igazából a magas, sportos fiúkat szeretem.
Rendben van, beleegyeztem. Végülis igaza volt. Itt vagyunk Londonban, esténként az öregedő bélyegkereskedő nagybácsikámmal likőrözünk, az élet meg elmegy mellettünk. És magamra is gondoltam. Igen, táncolunk, összebújunk, iszunk valamit, igen, talán megnyílnak a lehetőségek. Nem voltam ugyan sem magas, sem sportos, nem is voltam kitartó, de szerettem reménykedni. Kölcsönkértük Dezső bácsi autóját, én vezettem. Kerestünk egy táncklubot. Füst volt, zene volt, sokan voltak, ittunk egy Martinit, aztán Kati eltűnt a tömegben, nem is láttam már.

Másnap délben jött haza egy magas, sportos, bőrzakót viselő feketebőrű fiú társaságában. Jókedvűek voltak.
-A vőlegényem – mutatta be. – Amerikai egyetemista. Elköltözöm hozzá.
Fleischmann bácsi meg én ott álltunk a nappaliban, vártuk, amíg Kati összecsomagol.
-És mit mondjak anyukádnak? – kérdeztem.
-Ez a te dolgod – felelte mosolyogva. Aztán elment.
Este felhívtam Faludi nénit és elmondtam, hogy mi történt. Nem volt könnyű beszélgetés.
-Hát vigyázhattál volna jobban is Katira – nagyon mérges volt. Persze, vigyázhattam volna.
-Biztosan hazamegy előbb-utóbb – próbáltam menteni a helyzetet, de éreztem, hogy nem sikerül. Ezt a helyzetet nem lehet menteni.
-És miből fognak megélni? – érdeklődött tovább Faludi néni.
-Fogalmam sincs – mondtam, Faludi néni pedig letette Budapesten a kagylót.
Fleischmann bácsi töltött egy kis likőrt.
-A megélhetéssel egy ideig nem lesz gondja a kislánynak – mondta, miután koccintottunk.
-Miből gondolod? – kérdeztem.
-Biztosan tudom. Elvitte magával a máltai egypennyst.
Erre ittunk.