Kínai emlékeim - 3

Tiltások és engedések

A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó-tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Csak előre néznek. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, lehetőleg valamerre irányjelezni, bár a jelzés nem zavarja a kínaiakat, pontosabban nem hisznek neki. Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak szemben a forgalommal, azután majd csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen.

A rendőrök, mint írtam, nem szívesen avatkoznak a bonyolultabb forgalmi esetek tisztázására, és ere nyilván alapos okuk van. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.

Igaz, nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. Vezetői magatartásukat ezenfelül jellemzi a mindenáron-csak-előre tudat, tolatni éppen ezért nem szeretnek, nem is tudnak, nem is akarnak. Nem szeretnek kitérni, elvárják a vele szemben haladótól, hogy engedjen utat, ám ő sem enged, mert miért ő engedne, akkor inkább az összeütközés. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra, ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akit saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép és lelassít hatvanra, ha az autópálya fizetőkapujánál döbben rá valaki arra, hogy mégsem szeretne behajtani, akkor addig kushad a volán mögött, amíg a mögötte sorakozó negyven autó sorban kitolat, majd bocsánatkérés nélkül távozik, vagy mégis úgy dönt, hogy fizet és előrehalad. A már említett vakmerő biciklisták Peking széles útjain áramló hatalmas forgalmában araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak át, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe, na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.

Hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban?

A teherautó vezetője úgy dönt, hogy tolatni fog: eközben mobiltelefonján társalog és rádiót hallgat. De miután tolatni kell, nem gondolkodik közben, hiszen kétféle tevékenységet a kínaiak párhuzamosan nem szívesen folytatnak, és a teherautó a tolatás eredményeképpen egy ház falához nyomta a mögötte várakozó személygépkocsit. A személygépkocsi vezetője dudált ugyan, de hiába, a telefonbeszélgetés és a rádió együttes hangereje minden más hangot elnyomott a teherautó vezetőfülkéjében. Amikor aztán a teherautó nem tudott tovább tolatni, mert a személyautóból már csak egy szájharmónika méretű fémdarab maradt, a vezető mégiscsak hátranézett, hogy mi az isten lehet ott, és minden izgalom nélkül konstatálta, hogy mi is történt. Azon, hogy vajon ő hibázott-e vagy sem, nem gondolkodott el, mert a gondolkodás nem az ő dolga, az ő dolga a szállítás, jöjjön és gondolkodjon a rendőr, akit ilyetén helyzetekben azonnal értesíteni kell. Lekászálódott tehát a vezetőfülkéből, rágyújtott, megkínálta a személygépkocsi vezetőjét, aki idejekorán kiszállt összenyomódott járművéből, ő is rágyújtott, majd hívták a rendőrséget. Körbejárták az eseményt, hát ezt bizony jól elintézték, gondolhatták. Időközben a forgalmas főúton már több kilométernyi sor várakozott végtelen türelemmel, hiszen minden útvonalon sokan vannak, és mindenki tudja, hogy baleset esetén rögzített helyzetben kell megvárni a rendőrt. Pekingben sok a baleset, a rendőrnek idő kell, hogy megérkezzen, még az is lehet, hogy a teljes mértékben eltorlaszolt úton szeretne haladni, de hát ez, ugye, lehetetlen.

Amikor a rendőr mégis megérkezik, hasonlóképpen rágyújt, szemrevételezi az eseményeket és igyekszik véleményt alkotni és eldönteni, ki a felelős a baleset bekövetkezéséért. Ez nem könnyű feladat, a rendőr ezért a jegyzőkönyvbe többnyire azt írja be, hogy „részt vett a balesetben”, a többi a biztosító dolga.