Az igazi barátság csak lelkiállapot

Legalábbis így voltunk mi Amerikáner Döncivel. Jóban-rosszban harminc éve, de inkább jóban, mert hiszen így hozta az élet. Talán szerencsénk is volt, lehet. Mindenben számíthatsz rám, mondta nekem gyakran. Mindent megteszünk egymásért, hiszen ez a barátság lényege. Ezt is mondta. Én is így éreztem, mert jó volt ezt érezni. Csak éppen nem mondogattam, mert én nem szerettem az efféle hangzatos kijelentéseket. Hittem a barátságban? Hittem. Jó volt hinni benne. Ez például fontos. Hinni valamiben. Sok mindenben különböztünk, vagy talán majdnem mindenben, ő magabiztos, sikeres és gazdag üzletember volt, szeretett is kérkedni a sikereivel és a gazdagságával, én ezzel szemben csak szerény képességű és jövedelmű sportújságíró, afféle kedves unterman, akinek majdnem minden sikerül, de semmi sem sikerül igazán, ezért aztán mindig kicsit rosszabbul éltem annál, mint ahogyan szerettem volna, mindig hiányzott valami kevés ahhoz, hogy kényelemben érezhessem magam, sokszor úgy éreztem, hogy már-már, de azután mégse. Az ő házassága Erikával csak látszat, amit a jólét tartott össze, de hát a jólét jó összetartó anyag. Én már régen elváltam, az én házasságomat semmi sem tartotta össze. Amerikáner gyerekei mind külföldön tanultak, én a gyerekeimet már évek óta nem láttam, amióta Anikó férjhez ment egy brazil építészmérnökhöz, Paolo Argomenitashoz. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Amerikáner ügyes. Bármibe belefogott, az sikerült neki. És ez a legfontosabb az életben. A többi mellékes. Talán tudta is, hogy mibe hogyan kell fogni. Volt egy fiatal barátnője, Viki, reklámfilmekben szerepelt, divatos napszemüveget viselt, rágógumit rágott, türelmesen várt rá eszpresszókban és éttermekben, büszkén vezette a sportkocsit, amit Dönci vett neki. Ismertem én is, miért is ne ismertem volna. Nem volt titok. Sőt, Amerikáner büszke is volt rá. Szeretett hódítani. Persze, én ezt nem szerettem benne. Válogatós voltam. Szerettem volna, ha mindenki tökéletes körülöttem. Azt kerestem másokban, ami belőlem hiányzott: a tökéletességet.

Mindenesetre barátok vagyunk, állítottuk.

De vajon ismertem őt? Igazán?

Persze, feleltem mindig, ismerem. – Talán bizony nem a legjobb barátom vagy? – kérdezte akkor is, szombat délután. Nyár volt. A tihanyi házuk kertjében napoztunk, mi ketten, meg Erika. Nagy ház volt, hegyoldalban, kilátás a tóra. Miből vette? Nem tudom. Tíz évvel korábban még hivatalnok volt egy minisztériumban, aztán egyszer csak, valahogy, észrevétlenül, de mégis a szemem láttára új autót vett, Hondát, új házba költözött, a Hármashatár-hegyen, örülök, mondtam neki, amikor megmutatta a nagy szobákat, a régi, értékes bútorokat, örülök, hogy mostanában jól megy neked, de lelkem mélyén nem örültem igazán, inkább irigy voltam és kíváncsi, hogy miből és hogyan, és vártam volna, hogy kérdés nélkül is elmondja, de nem mondta el.

Időnként üzleti telefonokat bonyolított le a nyugágyból, ölében újság, nyugágya alatt sörösüveg, milliók vételéről meg eladásáról tárgyalt, közben pedig időnként rám kacsintott, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy nem is olyan fontosak ezek a beszélgetések, de azért mintha jólesett volna neki a fontoskodás.

Erika is ott ült a kertben, de nem szóltak egymáshoz.

-Feszült a viszony – ezzel fogadott már péntek este Dönci, amikor felkísért az emeleti vendégszobába. – Feszült.

-Miért? – kérdeztem. De tudtam.

-Rutinból – ez volt a válasza. A leheletén éreztem, hogy ivott.

-Összevesztetek?

-Nem – felelte ő. – Nem szoktunk veszekedni.

-Történt valami?

-Nem. Nálunk már nem történik semmi. – Megkérdezhettem volna, hogy miért nem válnak el, de arra tudtam a választ. Üzlettársak is voltak, Erika néhány milliót elvitt volna magával. Ő meg sajnálta a pénzt. – Mi lenne, ha megölném?

Fanyar mosoly, vállveregetés.

-Képes lennél rá?

-Persze – felelte. – Ez lenne a legegyszerűbb megoldás.

Nevettünk.

Szombat reggel Amerikáner korán kelt, teniszezett a barátaival. Amikor megjött, büszkén mutogatta a kidolgozott felsőtestét. Nem hízott el. Némi szégyenérzettel néztem saját renyhe pocakomat. Nem nagy, de már visszavonhatatlan. Ötvenévesek voltunk mindketten.

-Vigyázhatnál magadra – tanácsolta. De hát hogyan? A vigyázás, az az életszínvonallal kezdődik. Néha úgy éreztem, Amerikánernek csak azért van rám szüksége, hogy kiválóbb lehessen, mint én.

Erika korán lefeküdt, mi filmet néztünk a televízióban, valamit, aminek a tartalmát sem tudtuk.

-Menjünk le Füredre – javasolta egyszer csak Amerikáner. Már majdnem éjfélre járt. – Van ott néhány lány. Kiveszünk két szobát a motelben.

-Sokat ittunk – feleltem. És ez igaz volt. Sokat.

-Nem számít. Minden rendőrt ismerek – felelte. Ez is igaz volt. Amerikáner mindenhol mindenkit ismert. Rendben van, beültünk az autóba, ő vezetett. Hülyék vagyunk, gondoltam közben.

Leértünk a tóparti útra, Amerikáner gázt adott. Csak Renault-t szabad venni, mondta. Persze, feleltem, nekem két éve autóm sem volt, de ez nem számított. Mintha nem is hallotta volna, amit mondok. De hát mégis barátok voltunk. Már láttuk Balatonfüred fényeit. Élesen vett egy kanyart. Amikor megláttuk a kerékpárost, barna viharkabátban, sportcipőben, vállán horgászbot, azt is tudtuk, hogy elgázoljuk. Pontosan velünk szemben jött. Az egész egy másodperc volt. De hát mit számít az idő? Nézett ránk, nem értette, mi történik. Ez volt az érzésem. Megálltunk. Kiszálltunk. Szar érzés az ilyen. Így kiszállni. Megnéztük. Meghalt. Lehet azt rögtön látni. Vagy inkább érezni.

-Telefonálok a mentőknek - mondta Amerikáner halkan. Cigarettát halászott elő a zsebéből, rágyújtott. Egyszeriben teljesen józannak éreztem magam. – Van itt egy üdülő a közelben. Várj meg.

Rágyújtottam. Vártam. Fél óra múlva egy rendőrautó érkezett. Két rendőr kiszállt, megnézték a holttestet. Egyikük visszament a kocsihoz, hallottam, ahogyan halkan beszél a kapitánysággal, halálos gázolás, a másik hozzám lépett, tisztelgett.

Forgalmit, jogosítványt…

-Nincs nálam – mondtam.

-Az meg hogy lehet? – csodálkozott.

-Nem én vezettem.

-Hát kicsoda? – nézett körül a rendőr, és még azt sem mondhatom, hogy rosszindulatúan. Hiszen ott álltam egyedül.

Egy ideig hallgattunk. Aztán jött egy mentőautó. A fehér köpenyes orvosnő szótlanul leguggolt a holttest mellé, zseblámpával a szemébe világított.

-Menjünk be a kapitányságra – javasolta a rendőr.

-Rendben van – feleltem. Hiszen mi egyebet mondhattam volna. De megkértem, hogy beszéljen Amerikánerrel, megadtam a címét.

-Végül is miért ne? – kérdezte vissza.

Gondoltam, hogy Amerikáner majd érdeklődik irántam, de nem érdeklődött. Egy nyomozó még aznap éjszaka elment hozzá, ő álmosan kelt fel az ágyából, ajtót nyitott, ezt nagyon tudta csinálni, enyhe tétova zavart varázsolni az arcára, amikor bajban volt, mi történt, kérdezhette a rendőrt, ő nem tud semmiről, mondta, ki sem tette a lábát a házból, csodálkozott, hogy a beleegyezése nélkül elvittem az autóját, pedig odaadta volna, hiszen harminc éve jó barátok vagyunk, és mindent megteszünk egymásért, Erika is tanúsította, hogy a férje egész éjszaka mellette volt, mélyen aludt, majdnem rosszul lett, amikor meghallotta, hogy gázoltam, hát ennyit tudtam meg, mondta nekem a nyomozó, miután visszaérkezett és becsukta a jegyzetfüzetét. Már hajnal volt.

Volt egy ügyvédem, Bozsik doktor, régi családi ismerősünk, aki azonban korábban csak örökösödéssel és hagyatékokkal foglalkozott. Idős, elegáns, precíz. Nem szerette a bonyolult ügyeket.

-Ezt le kell ülni, szerkesztő úr – mondta, amikor először felkeresett.

-De hát nem én gázoltam.

-Ez nem érdekes – felelte. – Amerikánernek vannak összeköttetései. És amúgy is.

-Beszélt vele?

-Igen. Közölte velem, hogy eltöri a térdemet, ha őt belekeverjük.

-Hát akkor nem keverjük bele – feleltem nyugodtan. Még mindig bíztam abban, hogy Amerikáner mégiscsak magára vállalja, amit tett. De hát a bizalom, az ilyen, mindig indokolatlanul bukkan fel és becsapja az embert.

-Van ilyen – mondta az ügyvéd. Az iratokat eltette a táskájába, gondosan, hogy a fém ne karcolja meg a bőrt, rákattintotta a zárat. – Hogy két barát közül csak az egyik barátja a másiknak.

Hat év után szabadultam. Elmentem anyámhoz, megfürödtem. Egy ideig nem is szóltunk egymáshoz, azután megkérdezte, hogy felhívom-e Amerikánert, én erre azt feleltem neki, hogy eszem ágában sincs. Haragszom rá? Nem tudtam eldönteni. Mi fontos az életben? Magunk sem tudjuk. Csak beszélünk róla. Végül is mindegy, hogy milyen ember, ez volt a barátságunk lényege. Hogy mindent megteszünk egymásért. Jóban-rosszban. Máskülönben semmit sem ér az egész.