Ott laktunk, egy négyemeletes bérházban, függőfolyosók, középen sárga keramitlapokkal burkolt udvar, poroló, bádog szemetesedények. Hatvanas évek. A házmesterek akkor még kapuztak és lifteztek. A lépcsőház rosszul világított és büdös. A lakók ismerték egymást, a gyerekek mindenkinek köszöntek. Csókolom. A felnőttek megkérdezték, hogy mi újság az iskolában, semmi, feleltük, de ők már nem figyeltek a válaszra. A földszinten, egy udvari lakásban lakott Steinmann Dezső trombitaművész a feleségével, a fiatal, karcsú Olenával. Olyan szép volt annak a lánynak az arca, hogy mindnyájan irigységgel vegyes vágyakozással néztünk rá, pedig még csak kisfiúk voltunk. Polák Ernő, a házmester úgy tudta, hogy Olena Ukrajnában született, balerina volt Kijevben, ott ismerkedett meg Steinmannal. Hogy mehetett hozzá feleségül?
-Minden házasság egy rejtély – mondta egyszer Polák anyámnak a liftben. A házmester egyedül élt, a felesége elhagyta. – Úgy halottam, Olenkának nem lehet.
-Miért nem lehet gyereke? – kérdeztem, miután kiszálltunk a liftből és Polák továbbutazott a negyedikre.
-A te dolgod a tanulás – felelte anyám, miközben a lakáskulcsot kereste a táskájában.
Amikor megérkezett a tavasz, Steinmann kiült az udvarra és ott gyakorolt. Atlétatrikót viselt, vászonnadrágot, szandált, fején hajhálót. Kottaállvány volt előtte, abból játszott. Nem volt nagy művész, egy zenekarban trombitált. A lakók nem szerették őt, panaszkodtak Poláknak, ő azonban csak a vállát vonogatta, nem csinált semmit. Olena délelőtt kiment a piacra, vásárolt, délben ebédet főzött, este Steinmann elment a zenekarba trombitálni, Olena otthon maradt és rádiót hallgatott. A gyerekek sem szerették Steinmannt. Komor, szigorú férfi volt, a tekintetével úgy követett bennünket, mintha üldözne. Néha felmentünk a harmadik emeletre és leköptük. Egyszer-egyszer jól céloztunk, de Steinmann a hajháló miatt nem is érezte. De tudta. És Olena szólt is Poláknak, a szülőknek, anyámnak is, hogy ne csináljuk, de mi csináltuk. Vajó is, Tallós is, sőt, Gizi is jött. Ő jól tudta legjobban gyüjteni a nyálát. Aztán egyszercsak Steinmann abbahagyta a trombitálást. Kiült az udvarra, ahogyan régen, kivitt egy lemezjátszót és lemezeket hallgatott. Semmi mást nem csinált, csak a zenére figyelt. Polák egy este becsengetett hozzánk és azt mondta anyának, hogy Steinmannak rákja van. Gégerák. Többet nem trombitálhat. Honnan tudta? Polák sok mindent tudott. A házmesterek sok mindent tudtak. A liftezés meg a kapuzás. Olena ritkábban járt a piacra, arról beszéltek a házban, hogy nincs pénzük. Aztán Steinmann lett a vice, esténként ő gyűjtötte a szemetet, éjszakánként kapuzott, segített Poláknak kisebb javításokban. A gyerekek akkor is köszöntek neki, amikor vice lett, ő azonban akkor sem köszönt vissza és nem is kérdezte meg, hogy mi újság az iskolában. Sovány volt, rosszkedvű, és a szemetesedényeket is egyre nehezebben emelte meg, még mi segítettünk neki, de azt sem köszönte meg.
Aztán egyik nap felment a negyedik emeletre, átvetette magát a korláton és leugrott az udvarra. Elterült a sárga keramitlapokon. A szülők nem engedték ki a gyerekeket a függőfolyosóra. Polák kihívta a mentőket és a rendőröket, Olena felmosta az udvart. Sírt közben, a többi lakó meg nézte.
Aztán Olena elköltözött, Polák is elköltözött. Összeházasodtak, gyerekük is született. Évekkel később láttam őket így, együtt, a sétálni a Városligetben.
-Mindenki tudta a házban, hogy összejöttek – mondta akkor anyám. – Régi dolog volt már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése