Hogyan vásároltunk nyugati autót 1967-ben?

Az első kérdés azonban az, hogy hogyan vásárolt autót a magyar átlagember. A magyar átlagember bement egy Merkur-szalonba (a Merkur volt az egyetlen magyar személygépkocsi kereskedelmi - pontosabban elosztó - vállalat), kiválasztotta, milyen autót szeretne, befizette a vételár felét, és kapott egy sorszámot, amivel jó esetben két-három évvel később, a vételár második felének befizetését követően megkapta a "kiutalást" és hozzájuthatott áhított gépkocsijához. Voltak azonban szerencsésebbek és a mi családunk is ehhez a szűk körhöz tartozott. Édesanyám a Belkereskedelmi Minisztérium ruházati főosztályán dolgozott, és így bekapcsolódott a "második elosztási rendszerbe". Ha egy fontos elvtársnak szürke trencskóra volt szüksége, vagy egy fontos elvtársnő kis mennyiségben importált francia bugyit szeretett volna vásárolni, akkor hívta anyukámat, aki egyéb, fontos kormányzati teendőit félretéve intézkedett.  A második elosztási rendszer információs hálóján tudta meg azt is, hogy a Merkur - valójában a Belkereskedelmi Minisztérium - alkalmanként néhány száz nyugati gépkocsit - Renault 4-es és 16-os, Ford Escort, Fiat 850 - hoz be az országba,  az akkori esetlen magyarázkodás szerint "ezeken szeretnék tanulmányozni, hogyan válnak be ezek a típusok magyar körülmények között".  Az elosztást a minisztérium vezetése tartotta a kezében,  ezen sok színész, sportoló és állami vezető neve szerepelt. Anyukám ugyan aktív szereplője volt a második elosztási rendszernek,  ám így sem volt esélyünk nyugati autóra, azonban egy napon bekövetkezett a csoda. Az egyik, Ford Escortra várakozó neves sportolót vámcsaláson kapták, ezért kihúzták a listáról, mi pedig a cserejátékosok kispadjáról azonnal a  pályára kerültünk. Már másnap mehettem a Merkur nagyhatalmú vezérigazgatója, Csűri elvtárs titkárságára, ahol megkaptam az úgynevezett "egyedi kiutalást". Egy mosolygós titkárnő becsúsztatta a papírt egy borítékba, a borítékot  átadta nekemén pedig elhelyeztem a zakóm zsebében. Emlékszem rá, hogy hazafelé egész úton a tenyeremet a zakózsebemen tartottam, úgy vigyáztam rá. Azután következett a nagy jelentőségű látogatás a Merkur csepeli "átadótelepén". Aki valaha járt ott, tudja, miről beszélek. Egy kisméretű, dohányfüstös és verejtékszagú váróteremben zsúfolódtak össze a gépkocsira várakozók, sokan családjukat, beteg nagypapát és tolószékes nagynénit is elhozták, hiszen ilyen alkalom, új autó átvétele, egy életben talán csak egyszer adódik. A mellékhelyiség  előtt is hosszú sor állt, feltételezem, hogy az izgalom hatására sokan látogathatták, az ilyen helyeken a vécépapír természetesen ismeretlen fogalom volt, de még a villanyégő is hiányzott a foglalatból. Időnként megjelent egy, többnyire rosszkedvű, barna köpenyt viselő, komor tekintetű "átadó" beordította a tömegbe a sorszámot, majd a boldog vevővel együtt kimentek az "átadótérre". Nekünk is volt sorszámunk, mert a látszatra azért adott a Merkur. Amikor meghallottuk, anyukámmal együtt átverekedtük magunkat a tömegen, és átnyújtottuk a befizetési csekket az átadónak. Az átadó bólintott, majd hosszú gyaloglás következett egy távoli területre, ahol a különleges embereknek szánt különleges autók várakoztak. Az átadó átadta a Ford Escort kulcsát, jó utat kívánt, majd anyukám a markába nyomott egy százast, amit az átadó pironkodva elfogadott és még jobb utat kívánt. Beültem a kormány mögé, beállítottam a tükröt, beszívtam a csakis az új autókra jellemző új-autó szagot és elfordítottam az indítókulcsot. Húsz évvel később egy hollandiai autószalonban átvehettem életem második - immáron saját fizetésemből  vásárolt - nyugati autóját. De az már egy másik történet.