Mari esete a főrabbival
A társasági életnek vannak
kivételes, örömteli, egyszersmind megható pillanatai is. Londonban, éppen kiküldetésem
idején, 1996-ban került szóba egy Wallenberg-szobor felállítása, aminek költségeit
közadakozásból szerették volna előteremteni. A királynő és Weizmann izraeli elnök vállalta a védnökséget, a svéd király és Göncz Árpád a társelnökséget. A palota az izraeli, a
svéd és a magyar nagykövetség kulturális beosztottját is meghívta a
szervezőbizottságba, aminek számos személyes oknál fogva nagy örömmel tettem
eleget.
Az ügy eleve sikerre volt ítélve, mert a britek imádnak
közadakozni, ráadásul, szokás szerint elhivatottsággal és lelkesen kezdték el a
munkát. Kijelölték a szobrászt, megvették a telket, a szervezőbizottság tagjai pedig rendkívüli gyakorisággal ebédeltek együtt különböző
éttermekben. Az előkészületek befejezéseként a londoni főrabbi vacsorát adott a
rezidenciáján, amire természetesen mi is meghívást kaptunk. Fiatal, magas,
jókedvű férfi volt a főrabbi, aki felesége és két kislánya társaságában fogadta a
vendégeket. Megnéztük a szobor makettjét, ittunk egy pohárka italt a
fogadóteremben, majd átmentünk az ebédlőbe, a
huszonnégy személyes, gyönyörűen terített ovális asztalhoz, amelynek közepén ezüst gyertyatartó állt.
A kóser lazac után a főrabbi pohárköszöntőt mondott. Olyan
szívszorítóan beszélt a hatmillió európai zsidó szenvedéseiről és Wallenberg mélységes elhivatottságáról, hogy Marit egy
pillanat alatt elfogta a zokogás. Nem tudta visszatartani a könnyeit, ki is
ment, hogy ne zavarja a többieket.
A főrabbi felesége azonnal utánasietett, a szalonban
átkarolta a vállát, leültek egy kanapéra.
-Biztosan te is elveszítetted a rokonaidat - mondta neki.
-Még csak nem is vagyok zsidó – felelte Mari a könnyein át és kifújta az orrát.
De hát számít az ilyesmi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése