2014. január 5., vasárnap

Életem igazi iskolái - III

Vezess Kínában, ha tudsz


Minden zavarosnak tűnik, és a valóságban zavaros is. A látszat nem csal. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő, a rendőrök csak akkor mutatnak némi amatőr aktivitást, amikor baleset történik. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. Ha van hely, mennek. Ha úgy látják, hogy előttük sok az autó, ellenben a mellékutca – bárhová vezessen is – üres, akkor arra mennek. A döntést azonnal meghozzák, elvégre a döntés akkor ér valamit, ha azonnal megszületik. Arra azért ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség teljesen relatív és nem sávfüggő. Leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés, amit azonban senki sem vesz figyelembe.  Majd ha kanyarodik a haver, reagálunk, gondolják, de akkor meg már késő. Nem számít a jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell,  szemben a forgalommal, azután csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végülis lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán esetleg kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon egyet vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Minek is? A kínai biciklistát alapvetően nem érdekli, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha a éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább. Vidáman kacsáznak az autó- és autóbuszsorok között,   tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből. 
És ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve. És átérnek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése