Ukrajna nem lesz, de nem is volt

Nézzük a konfliktust európai szemmel. Ezért még egyszer: Ukrajna  nem lesz, és soha nem is volt. Nem szeretném olvasóimat az ország tragikus történelmi fordulataival és ezek összefüggéseivel untatni, már csak azért sem, mert minden országnak és népnek lenne oka saját történelmének fordulatain keseregni. Ukrajna függetlensége és önálló államisága azonban, nézzünk szembe vele, mindig csak álom volt, aki nem hiszi, olvassa el ezt a szomorú, reménytelen történetet.  Évszázadokon át csak csatározások, idegen megszállók, szétdúlások, felfordulások, ébredezések, kiábrándulások, újabb álmodozások. Még 1988-ban Delhiben diplomataként volt szerencsém meghallgatni a neves amerikai politológus és elnöki tanácsadó, Zbigniew Brzezinski előadását, amiben 2000-re jósolta a szovjet birodalom bukását - amiért azért Ronald Reagan elnök nem is keveset tett. De hiszen ma ezt már jól tudjuk. Brzezinski akkor azt mondta: a szovjet rendszer felbomlását követően évtizedekig tartó gazdasági, társadalmi és politikai hullámverésre és kemény harcokra kell számítani, amelyek közül a legkeményebb csata Ukrajnáért folyik majd, mert ez a szovjet birodalom koronagyémántja.

Nos, ez történt.
A birodalom szétesése után Ukrajna nem tudott mit kezdeni a függetlenség lehetőségével, vezetői rendszerint kaotikus és értelmetlen nyílatkozatokat tettek arról, hogy milyen irányban képzelik el a jövőt, miközben semmilyen irányban sem képzelték el. Ezt csak fokozta az Európai Unió mindenféle, különböző nevű programjaival, amelyek célja végsősoron még a csatlakozás lehet, mondták a brüsszeli politikusok, de közben arra gondoltak, hogy legalább Kijevet elszakítják Moszkvától. Az Európa-barát ukrán politikusok szívesen fogadták a segélyeket és a hiteleket, miközben úgy gondolták, a tagság az egyetlen lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak Moszkva öleléséből.  Másrészt nem akartak és nem is tudtak kiszabadulni, hiszen az olcsó orosz olaj és gáz tartotta életben ezt a valójában mélységesen megosztott országot.  És talán sem  a brüsszeli hivatalnokok, sem a tagállami diplomaták nem örülnének egy ukrán tagságnak. Hiszen hiába sürgették a demokratikus átalakulást és az oligarchák kiiktatását a politikusok kapcsolatrendszeréből, ezekhez még az úgynevezett Narancsos Forradalom vezetőinek sem volt sem kedve sem ereje, nem is tudták, hogyan kell csinálni az ilyesmit. Ukrajnának semmiféle demokratikus társadalmi vagy piacgazdasági hagyománya sem volt, hová is nyúltak volna? A nyugati sajtó és az unió  egy jó darabig kitartott - mígnem aztán belefáradtak az ukrán elit hazudozásaiba, a szerződések és megegyezések be nem tartásába, az afrikai méretű korrupcióba, az érthetetlen, mindmáig szovjet típusú bürokráciába, az egyéni érdekek állandó előretolásába.

Az oroszok tehát csatát vesztettek 2004-ben, de akárcsak a Nyugat, ők is sok tapasztalatot szereztek. Úgy fest, elegük lett. Egy ideig úgy hitték, Ukrajna ellenőrzéséhez elegendő az energiaszektor  ellenőrzéséhez. Aztán megint megpróbáltak bízni Janukovicsban, ám ő ügyetlennek bizonyult, a mostani káosz pedig senkinek sem jó. De vigyázzunk, hogy most kivel rokonszenvezünk: emlékezzünk csak arra, hogy  Julija Timosenko kezdetben bírta Brüsszel szimpátiáját Juscsenkóval szemben, de az a csínytevése, midőn az EU pénzén vásárolt volna orosz gázt úgy, hogy a tározói szinte csurig voltak, kimerítette az amúgy is fogyó európai türelmet, Washington pedig akkor mintha feladta volna az értelmetlennek látszó küzdelmet. Oldja meg az Unió ezt a dolgot, ha már belekezdett. Csak hát az Unió az Egyesült Államok nélkül  még egyetlen nemzetközi konfliktust sem tudott megoldani. Ukrajnának már nincsenek szövetségesei Brüsszelben, ott választásra készülnek, Obama egyetlen eszköze forró drót a Kremlhez, ez azonban kevés. Mostanra pedig, úgy fest, hogy Kijev már saját érdekeit sem tudja felismerni. A gazdaság romokban, a társadalom megosztott, a politikai osztály erőtlen és hiteltelen. Ukrajna eközben elvárja, hogy a világ törődjön vele. És így nagyon, de nagyon borúsan fest a jövő. Ha lesz egyáltalán.