Kosáry

1990-ben az Akadémia sajtótitkára voltam. Szerényen hangzó tisztség, de én nagyon szerettem.Okos, tájékozott, kellemes emberek között dolgoztam, úgy festett, hogy akkor ez még hosszú ideig a munkahelyem lesz. Abban az évben Kosáry Domokos lett  az elnök. kedvelt is engem, bár kezdetben még nem akarta az újságírókat közel engedni az Akadémiához.  Nem szeretett szerepelni, az újságírókat nem kedvelte, a nyilvánosság nem foglalkoztatta.

         -Vigye el innen az újságírókat – mondta nekem elnöksége első napján némi csendes türelmetlenséggel és még legyintgetett is hozzá. – Itt komoly munka folyik.

         -Kíváncsiak az Elnök Úrra – feleltem. Ő volt az átalakult rendszer első akadémiai elnöke, ez magától értetődő volt.  

         -Maga a sajtófőnök – nyugodott bele. De azért jólesett neki.

         Egy hét múltán csakugyan ritkábbak lettek a telefonhívások, az újságírók más hírekre vadásztak.

         Egy délután Kosáry hivatott.

         -Mi van, már nem vagyok elég érdekes? – kérdezte kíváncsisággal vegyes gyanakvással.

         -Ez a dolgok természete – válaszoltam. – Majd lesznek események, és akkor újra érdekesek leszünk.

         -Maga a sajtófőnök, maga tudja – sóhajtott.

         Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elől ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszéltünk, azt gondoltam, elaludt.

         -Megmondtam Antall Jóskának is – szólalt meg egyszer olyan halkan, hogy abban sem lehettem biztos, hozzám beszél. – Megmondtam nekik, hogy új korszak van. Többé nem panaszkodhatunk az elnyomóinkra. És nem kenhetünk rájuk semmit.  Ilyen helyzetekben pedig a legnagyobb veszély a saját hülyeségünk. Ettől senki sem fog megmenteni bennünket.

         Hallgattunk egy ideig.

         - Olvasta a Délibábok Hősét? – kérdezte azután.  

         -Nem olvastam – ismertem be. Kosárynál nem lehetett füllenteni, illetlenség is lett volna.

         -Van benne egy jó mondat: „A magyar mindent hisz, mit fél vagy remél”. Így aztán, ha a remények nem válnak valóra, jön a hivatkozás a balsorsra.

         Aztán már nem beszéltünk többet.

         Egy alkalommal, késő délután ült az elnöki irodában, félhomályban. Amikor beléptem, egy sűrűn telegépelt papírlapot tett elém.

         -Ezt nézze meg!

        Sűrűn gépelt oldal volt, akadémiai munkatársak listája, mellette feltüntetve, hogy ki volt párttag és ki dolgozott a belügynek.

         -Szabályszerű feljelentés – bökött rá a ceruzájával.

         -Mit csinál vele, Professzor Úr? – kérdeztem.

         -Amit kell – felelte gondolkodás nélkül. Összegyűrte és bedobta a szemétkosarába.  Aztán felállt, az ablakhoz ment és kinézett a Dunára.

         -Kommunistáznak – mondta mérgesen.  Szenvedélyes, lobbanékony ember volt. – Ezek a hülyék azt hiszik, hogy ez előreviszi a dolgokat. Én is kommunistázhatnék és az aztán hiteles lenne. De mire mennénk vele?

         1991-ben aztán egyszercsak megjelent Morvai Ferenc, a hirtelen meggazdagodott nagyrédei üzletember, megalakította a „Megamorv-Petőfi Bizottságot” és úgy vélte, hogy a burjátiai Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját. El is mondta mindenkinek: „Amire a kommunista Akadémia képtelen volt, az sikerült egy lelkes magyar vállalkozónak.”

Ez azonban csak a látszat volt. Szentágothai akadémikus csak  egyetlen pillantást vetett a csontváz fényképére és máris megállapította: „De hiszen ez egy nő!” – meg hát voltak egyéb, nemzeti színű ábrándokkal összehangolt tévelygések is. „A magyar mindent hisz…” – ez jutott eszembe. Az akadémiai szakemberek véleménye akkor az volt, hogy nem hallgathatunk tovább. Még Szentágothai is felhívott, érdeklődött, hogy mi lesz a következő lépés.

-Morvai  tudomásom szerint Petőfi temetésére készül – újságolta. – Már meg is rendelte az ágyútalpat, amivel a Ferihegyi repülőtéren várják.  Nos, mi lesz?

Beszélnem kell Kosáryval, feleltem neki.

-Maga a sajtófőnök, nem? Hát álljon elő valamivel – és letette a kagylót.

Másnap reggel az irodájában vártam Kosáryt. A téma akkor már valamennyi újságot foglalkoztatta.

-Ki kell lépnünk a nyilvánosság elé, mielőtt mindenkit megbolondít – javasoltam.

         -Szó sem lehet róla – Kosáry nagyon mérges volt. – Azt nyilatkozza az egyik lapban, hogy engem feljelent Gorbacsovnál, mert kommunista vagyok! Ez bolond!

         -Éppen ebben áll a veszélye. Most csak az Akadémia mentheti meg a helyzetet – kicsit patetikusan hangzott, amit mondtam. De hát ez nyilván a hely szelleme volt, ott álltam Barabás Miklós Széchenyi-portréja alatt.

         -Az Akadémia ilyen alakokkal nem áll szóba – mondta Kosáry határozottan.

         -Márpedig ez elkerülhetetlen. Az Akadémiának állást kell foglalnia, méghozzá nyilvánosan. Elnök Úrnak személyesen.

         -Nekem? – nézett rám Kosáry.

         Nehéz pillanat volt.

         -Igen, a Professzor Úrnak. Meggyőző lenne.

         -Soha – mondta Kosáry. – Soha.

         Másnap megjelent a Magyar Televízió forgatócsoportja az Akadémia székházában. Szokásom szerint magam kísértem Kosáryt a felvételre.

         -Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálunk – mondta a lépcsőfordulóban. Megigazította a nyakkendőjét.  – De hát maga  a sajtófőnök. Maga tudja.

         És elmosolyodott. Kis mosoly volt, de fontos.