Hosszú, de tanulságos történet a közhivatalokról

Előszó

Uram, legközelebb egy nyomtatvány  „anyja neve” rovatba írja be, hogy Marx Károly. Senkinek sem fog feltűnni.

1.

A mese 2008. őszén kezdődött, amikoris megkezdtem diplomáciai szolgálatomat Helsinkiben, ahová elkísért feleségem is. Elutazásunkat megelőzően, 2008. augusztusában ezt egy „Ideiglenes külföldön tartózkodás bejelentése” című nyomtatványon bejelentettük települési önkormányzatunk okmányirodájában, megadva finnországi elérhetőségünket. A kijelentkezés tényéről igazolást állítottak ki, jól tessék megőrizni, mondták.

         -Vajon miért kell jól megőrizni? – kérdeztem kedvesen érdeklődve.

         -Ez a szabály – felelte az ügyfélszolgálatos tisztviselőnő közömbösen. – Jól meg kell őrizni.

         Állandó budapesti lakásunk üresen maradt. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy minden  minden magyar állampolgár egyidejűleg két lakóhellyel rendelkezhet az Európai Unióban, erre is van jogszabály, amit Magyarországon nemigen ismernek. Az egyik a bejelentett (állandó) lakóhely, melynek nincs elévülési ideje; a másik értelemszerűen a tartózkodási (ideiglenes) lakóhely, a mi esetünkben ez a cím szerepelt a nyomtatványon. Szóltunk a postásnak, hogy elutazunk, ő azt felelte, hogy milyen jó nekünk, de most neki is jó, mert  kapott két fürdőjegyet a Rudasba a visszeres lábaira.

         2008 decemberében újabb kitöltés történt: feleségem egy 08T1011 „Adat- és Változásbejelentő lapot” töltött ki, amelyben vállalta, hogy fizeti az egészségügyi szolgáltatási járulékot, és ezt benyújtottuk (értsd: postán elküldtük) az illetékes elsőfokú állami adóhatósághoz, méghozzá, valamilyen oknál fogva két példányban. Ezen a nyomtatványon feltüntettük állandó lakhelyünket,  finnországi postai címünket azonban rovat hiányában nem szerepeltethettük az előbb idézett uniós joggyakorlat ellenére.

         A hazaküldött adatlapra semmiféle válasz nem érkezett. Feleségem TAJ-kártyája érvényben volt, orvosi költségeit az OEP részben, a szabályoknak megfelelően fizette, sőt, 2010-ben megkapta az Európai Egészségbiztosítási Kártyát is.

         Minden rendben lévőnek látszott.

2.

Vagy legalábbis mi így gondoltuk. Ám Magyarországon az ember soha ne gondolja, hogy az ügyei rendben lévők. Egy alkalommal rám is tört a kételkedés,  hogy valóban minden ügyünk rendben van-e, ezért felhívtam telefonon a Külügyminisztérium egy (ahogy mondani szokták: illetékes) munkatársát, aki megkérdezte, hogy feleségem kitöltötte-e a 08T1011. jelzésű lapot, igenlő válaszomra pedig azt felelte, hogy akkor minden rendben van, mert a külképviseleti dolgozók által fizetett nem csekély társadalombiztosítási összeggel együtt a házastársak társadalombiztosítási járulékát is levonják és továbbítják az illetékes hivatalnak.

         Mialatt azonban én Finnországban diplomáciai kiküldetésemmel voltam elfoglalva, a hazai államigazgatás gépezete működésbe lendült. Az APEH levelet küldött üres lakásunkba, amit természetes módon nem vehettünk át. Ajánlott küldeményeket a magyar szabályok  szerint visszaküldik a feladónak, a harmadszori sikertelen kézbesítés után úgy tesznek, mintha átvettük volna. Végtére is mi a különbség?  Bárki is foglalkozott az ügyünkkel az APEH-ben, nem jutott el hozzá – mert a rendszer hibájából el sem juthatott hozzá  - az  „Ideiglenes külföldön tartózkodás bejelentése” dokumentum, és az sem tűnt fel neki, hogy a 08T1011 dokumentum aláírásának helyszíne – hogy, hogy nem – Helsinki volt. 

         Tovább árnyalta a képet, hogy kiküldetésem ideje alatt 2009 nyarán – még mindig mit sem sejtve a fölöttünk sokasodó viharfelhőkről – vidékre költöztünk. Annak rendje és módja szerint kiváltottuk a lakcímkártyánkat, a település okmányirodájában leadtuk a korábbit. Van még további teendőnk? Nincs, felelte készségesen a tisztviselő.

         2011 őszén, végleges hazatérésünk napjaiban kemény hangú levél érkezett a NAV megyei Igazgatóságától, gyakorlatilag már a végrehajtók kopogtak a kapun, hogy a magyar állam számára visszaszerezzék a be nem fizetett járulék ellenértékét. Felhívtam az OEP budapesti központját, az ügyfélszolgálatos hang azonban azt javasolta, forduljak a megyei adóhivatalhoz, nekik „már semmi közük ehhez   a  dologhoz”. Ugyancsak felhívtam volna a Külügyminisztérium akkor még illetékes munkatársát, ám ő akkor már  nem dolgozott a Bem rakparton és újabb tudálékoskodó kérdéseimre senki sem tudott válaszolni.

         Felhívtam a NAV  megyei illetékesét, ügyintézőnket, és megkérdeztem, hogy mégis, mit kellett volna tennünk, amit nem tettünk meg vagy nem helyesen tettük meg?

         Kérdésemet az ügyintéző  nem értette, hogyan is érthette volna. Ő nem tanácsokat szokott adni, ő ügyeket intéz, azért fizetik.

         -Beszéljen az ügyfélszolgálattal – javasolta némileg elhűlve. – Ott firtasson.

         Az ügyfélszolgálati hívást mintegy fél órás várakozás után feladtam, és inkább elmentem  firtatni a megyeszékhelyen működő hivatalba.

         Az ügyfélszolgálatos hölgy alaposan elolvasta a levelet, amit az ő hivatalától kaptunk, majd rám nézett.

         -Ön az adózó állami adóhatósághoz bejelentett képviselője?

         -Nem, én az adózó férje vagyok.

         -Van az adózótól eseti vagy állandó, közjegyző által hitelesített meghatalmazása?

         -Nincs – feleltem.

         -Sajnos, ezesetben nem segíthetek.

3.

Végtére is: mi történt? Az (akkori) APEH megkapta Helsinkiben feladott levelünket, válaszolt rá a nyomtatványban feltüntetett címre, azaz állandó lakásunkba. A postás – bár tudta, hogy nem vagyunk Magyarországon – bedobta a postaládába az ajánlott levélről szóló értesítést, majd újból és újból bedobta, hiszen neki más dolga nem volt.  Település szerinti önkormányzatunk tudomásul vette, hogy ideiglenesen külföldön tartózkodunk, de ezen túl semmiféle kötelezettséget az okmánnyal kapcsolatban nem vállalt. Akkor meg mi szükség van rá? Az OEP nem tudta, hol vagyunk – vagy nem akarta tudni -,  ugyan nyilván érzékelte, hogy az orvosi számlák 2008 és 2011 között Finnországban keletkeztek, de hát minden számlának nem járnak utána.

         Nyilvánvaló volt, hogy az elmaradt összeget be kell fizetnünk, efelől kétségem sem volt.  A társadalom működését évtizedek óta figyelő  közíróként azonban – egy kiscsoportos óvodás naivitásával – 2011 őszén levelet írtam a megyei NAV vezetőjének, rákérdezve, hogy vajon mit kellett volna tennünk, amit nem tettünk meg.  Mi az, ami adott esetben elvárható egy magyar állampolgártól azon túl, hogy két nyilatkozatban is tájékoztatja az illetékes államigazgatási szerveket és ő maga is állami kiküldött, tehát valamelyest lehet igénye némi segítségnyújtásra. A levélre másfél éve nem érkezett válasz. Miért is érkezett volna?

Ugyan feladtam már a küzdelmet, de egy utolsó próbát mégis megér a dolog, gondoltam, és a kérdést telefonon is feltettem az ügyintézőnknek. Azt is elmondtam, hogy annak idején kitöltöttük az „Ideiglenes külföldön tartózkodás bejelentése” című nyomtatványt. Az  ügyintéző már kissé terhesnek tartotta örökös érdeklődésemet, de felsorolta, hogy milyen törvényeket nem tartottam be, majd hozzáfűzte azt a demagóg érvet, miszerint a „törvény nem ismerete nem mentesít”. Erre én visszakérdeztem, hogy ő vajon tisztában van-e az európai jogrendszer összes törvényével,  ezen belül az állampolgárok külföldi tartózkodására vonatkozó szabályokkal, de az ügyintéző azt felelte, hogy cseng a másik telefonja és letette a kagylót. Azt is szerettem volna megtudni, hogy a 2012 január elsején létrejött Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, amelyiknek feladata  többek között a személyes adatok védelméhez, valamint a közérdekű és a közérdekből nyilvános adatok megismeréséhez való jog érvényesülésének ellenőrzése és elősegítése, vajon illetékes-e az ügyemben, a telefonközpontos kapcsolt is egy illetékest, aki azonban közölte, hogy tévedés forog fenn, mert sem ő, sem a Hatóság ilyen ügyekben nem illetékes.

A NAV rövidesen  „végzés” formájában közölte, hogy az összeget be kell fizetnem, a végzést az Art. 123. §-ra, 151. §. (2)-(6) bekezdéseire, továbbá a közigazgatósági hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. Törvény 72. § (2) bekezdésén alapul. Természetesen hosszú felsorolás érkezett azokról a törvénycikkekről, amelyek alapján fellebbezést nyújthatok be, ám fellebbezésre nem is gondoltam.

Néhány héttel később találkoztam egy  régi ismerősömmel, aki történetesen az adóhivatalban dolgozik. Végighallgatta a történetemet, megveregette a vállamat, ugyan már, felelte, a magyar államigazgatásban ha egy ügy magától nem intéződik el, az nem is fog elintéződni, és nálunk amúgyis minden rendszer addig működik jól, amíg nem lép be a felhasználó, az én esetemben az állampolgár.

Világos, gondoltam. Csak azt nem értem még mindig, hogy miért kell ehhez nyomtatványokat kitölteni?