Mégis, mi történik?

Sokan teszik fel újra ezt a kérdést. 2001 szeptember 11-én is ezt kérdezték tőlem ismerőseim, gondolván, hogy diplomata lévén többet tudok, mint ők. És ezt a kérdést ma is sokan teszik fel: és csakugyan, mi történik? Idén márciusban gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt egy maláj repülőgép több száz utassal a fedélzetén. Hamiskás magyarázkodások, utólag komolytalannak bizonyult szakértői állásfoglalások, na, most már sejtjük, de mégsem, látunk nyomokat, de mégsem. Miközben gyakorlatilag a világ valamennyi állampolgárát – beleértve vezető politikusokat – rendszeresen lehallgatják és megfigyelik. A repülőtereken sokszor megalázó ellenőrzéseket hajtanak végre az utasokon. Aztán egyszercsak kiderül, hogy amikor baj van, akkor senki sem tud semmit, miközben úgy tesz, mintha mindent tudna. Hónapok óta tudjuk és látjuk, mi folyik Ukrajnában, gyakorlatilag Európa szomszédságában, egy geopolitikailag igen érzékeny zónában. Látjuk, hogy mi történik a Krím-félszigettel, mi történik az ország keleti vidékén. Egyszer ölelkezünk Putyinnal, egyszer pedig ellenségnek tekintjük. Valójában mit gondolunk? Mégis, mi történik? Az amerikai hírszerzés állítólag tudta, hogy az orosz szakadárok milyen fegyvereket kapnak Moszkvától. Csakugyan onnan kapták? Csakugyan tudták? Ha tudták, miért hallgattak? Ha  a világban tudtuk, hogy mi történik Ukrajnában, miért engedtük, hogy a polgári légijáratok érintsék ezt a területet? Másképpen is fogalmazva: vajon manapság van-e joga egy légiutasnak ahhoz, hogy tudja, merre repül a gép, amire jegyet vesz? Megint másképpen: ezt a járatot a KLM és a maláj légitársaság közösen üzemeltette, ezért könnyen lehet, hogy aki jegyet váltott, nem is tudhatta, hogy maláj vagy holland repülőgépre száll fel. És ha már itt tartunk: a hollandoknak is lehetett volna beleszólásuk abba, hogy a gép milyen útvonalon repül. A felelősség tehát, mint sok más esetben, megoszlik. Mindenkinek vállalnia kellene a rá eső részt. Szomorú történetek. Nem tanulunk belőlük.