Mit csinált a diplomácia?

Visszatérve Bahreinre.

Milyen szánalmas kép. A miniszterelnök rosszul öltözött lánya, rosszul öltözött milliomos férje. Beszélnünk kell arról, hogy minek is kellett volna történnie. Mert az, amit tudunk, rávilágít a külügyi szolgálat - s mindazonáltal az ország egyik legérzékenyebb kormányhivatalának - gyengeségeire. A diplomáciának van egy sajátos feladata is, ez pedig az állampolgárok védelme és a megnövekedett utazási lehetőségek nyomán tájékoztatás az őket fenyegető veszélyekről. Erre találták ki a finom „utazási tanácsok” szakkifejezést, amelynek keretében minden országról leírják, mire lehet ott számítani.

„A Külgazdasági és Külügyminisztérium javasolja, hogy az alább felsorolt országokba, illetve térségekbe utazó magyar állampolgárok különös körültekintéssel készüljenek fel utazásukra, tanúsítsanak fokozott elővigyázatosságot az utazás idején, illetve lehetőség szerint, a körülmények javulásáig egyes helyekre való utazásukat halasszák későbbre. Ezt járványveszély, háborús, illetve polgárháborús fenyegetettség, terrorista támadások veszélye vagy más rendkívüli körülmény indokolhatja. Ilyen lehet pl., hogy a konzuli szolgálat a magyar állampolgárok konzuli védelmét valamely okból egyáltalán nem vagy csak rendkívüli nehézségek árán képes az adott országban ellátni. Előfordulhat az is, hogy valamely állam hatóságai az állam egész területére vagy meghatározott részére beutazási korlátozást rendelnek el. E körülményeket a Konzuli Szolgálat folyamatosan figyelemmel kíséri, s elhárulásukról megfelelő tájékoztatást ad.

Kérjük, hogy utazása előtt részletesen tájékozódjon a célország viszonyairól. Kérdései esetén hívja a Külgazdasági és Külügyminisztérium központi telefonszámát: 458-1000.”

Bahrein is ezek közé tartozik. 

Ennek megfelelően tehát szerencsés lett volna jelentkezniük a Külügyminisztériumban, de hát nyilván nem tették, esetleg voltak más tanácsadóik, akik jobban értesültek, mint a Bem rakparti kollégák. Az nyilvánvaló, hogy a helyi tiszteletbeli konzuli ügynöknek tudomása volt az érkezésükről, és hogy egy kis szívességet tegyen a magyar vendégeknek, megszervezett egy találkozót az amúgy nyilván nem túl elfoglalt helyi vezetőkkel. Nagyon alapos előkészítés nem történhetett, ha nem tisztázták sem a protokoll formaságait, sem vendég státuszát. De abban a világban, feleség, lány, majdnem egyremegy.  A konzulnak az is feladata lett volna, hogy megtudja, milyen nyilvánosságot kap a látogatás, ha ezt megteszi, elkerülhető lett volna a későbbi kellemetlenség. A diplomáciában minden nyilvános megjelenés csak kölcsönös megállapodás után következhet. Továbbá tájékoztatnia kellett volna a rijádi (Szaúd-Arábia) nagykövetét, aki feltehetően értesítette volna budapesti főnökeit a Külügyminiszériumba, mintegy regisztrálva a történteket. Lehet, hogy így tette, ezesetben viszont a Bem rakparti apparátus mulasztotta el Szíjjártó Péter tájékoztatását. Ha a miniszter nem tudott róla, az mulasztás, nyilván elemezhető, hogy ki hol és mikor mulasztott.

         Amikor Szíjjártónak feltették a kérdést, hogy tudott-e a házaspár utazásáról, már felkészülhetett volna egy tisztességes válaszra, ám azt neki is nehéz lett volna megmagyaráznia, hogy hogyan hogyan lett a  magánútból egy udvariassági látogatás a helyi vezetőknél.

         Megint a szokásos amatörizmus.

         És még hátra volt Lázár János, aki  a csütörtöki, szokás szerint bohókás kormányinfón azt mondta: „ez egy magánút volt, nem foglalkozunk vele, ahogyan nem foglalkozunk mások magánutazásával sem”.

         Még egy rossz válasz. Magánembereket nem kísérgetnek konzulok magánúton külföldi  állami hivatalokba. Valami tehát sehogyan semmi sem áll össze. A szokásos helyzet. Ügyetlen lépések, rossz kommunikáció...