Lejárt?

Jó lenne részleteiben is tudni, hogy mire gondol Szíjjártó Péter akkor, amikor arról beszél, hogy a klasszikus diplomácia korszaka lejárt. 2014 májusában az azóta kimúlt Népszabadságnak úgy nyilatkozott, hogy „a külpolitikai karnak - beleértve a diplomatákat, a külgazdasági szakdiplomatákat, a kulturális attasékat, a kultúrintézeti és kereskedőházi vezetőket - az a feladata, hogy az új világrendben a nemzeti érdekeket érvényesítse.”

Ebben azonban semmi új nincs: a diplomácia mindigis a nemzeti érdekeket képviselte – persze voltak és vannak is olyan szerencsétlen körülmények, amikor ez nem sikerül -, és képviseli most is.  Ezért született meg a diplomácia, azért jöttek létre külképviseletek, hogy a fogadó országban is ezt tegyék, talán jobb hatékonysággal, mert jobban ismerik a helyi körülményeket, a társadalmi berendezkedést, tudnak tanácsokat adni a külügyi vezetésnek, hogy mit is kellene csinálni.

         Ilyenkor felébred a emberben a gyanú, hogy a miniszter  nem tudja, miről is beszél. De hát utalt már Orbán arra, hogy a nagyköveteknek elsősorban üzleti tevékenységet kell folytatniuk, aztán Szíjjártó is mondott olyat, hogy a Magyarországról szóló külföldi újságcikkeket előbb kell ismerniük a diplomatáknak, mintsem az megjelenik. Aki pedig ismeri a média és a diplomácia kapcsolatát, tudja, hogy ez részben lehetetlen, részben értelmetlen.

         Hacsak nem arra gondolt a külügyminiszter, hogy a klasszikus diplomácia lejárta után következik a barátok, ismerősök, politikai kedvencek vagy kiebrudaltak korszaka. Csiszár Jenő kinevezése a milánói főkonzulátus vezetőjének legalábbis erre utal és inkább mulatságos, mint bosszantó. Főkonzulnak lenni azonban Milánóban olyan munka, ami jelentős tapasztalatot és komoly munkabírást követel. Fontos gazdasági központ, tele nagynevű gyárakkal és intézményekkel, ahol a mókázás nem segíti át a nehézségeken. A konzulátus a magyar állampolgárok érdekvédelmével foglalkozik, amelybe tartozhatnak bonyolult örökösödési és akár büntetőügyek is. Főkonzulnak a külügyi gyakorlatban olyan munkatársakat szoktak kinevezni, akinek már különböző állomáshelyeken szerzett tapasztalata van.

Konzuli szakértelmet persze itthon is lehet tanulni, sőt, vizsgát is kell tenni belőle (én magam is tettem, méghozzá komoly szakemberek előtt), de az igazi megmérettetés azért mégiscsak a külföld, mert azért nem lehet minden apró ügyben a hazai kollégákhoz fordulni. Éppen a veronai baleset mutatott rá mindennél erőteljesebben a magyar diplomáciai kirendeltségek hatalmas felelősségére. Nagyon jól kell ismerni a nemzetközi jogszabályokat, az olasz társadalmi életet, ugyancsak ismerni a hazai hátteret, az érintett magyar hivatalokat, magas fokon beszélni a nyelvüket, gyorsan kell döntéseket hozni. Hát ezeknek kellene Jenőnek megfelelnie. Hazafias cselekedeteiért nyilván mehetett volna valami távoli, csendesebb helyre, ám közismert, Olaszország iránt érzett szeretete miatt választotta Milánót, ez fontos szempont, de nem szabad meghatározónak lennie.

Azzal, hogy a külügyi vezetés ezt támogatja, lényegében viccet csinál a diplomata-szakmából. Arra utal, hogy ez egy olyan munka, amire gyakorlatilag, ha van kellemes politikai háttere, mindenki alkalmas. Felesleges hosszú éveket eltölteni a Külügyminisztériumban, felesleges tapasztalatokat szerezni korábbi kiküldéseken. Legyél politikai kedvenc és megkapod ingyen.

Persze, minden országban vannak politikai kinevezettek, tudom én azt jól, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is küldött már külföldre tapasztalatok nélkül nagyköveteket, akik azonban egy másik szakmában sikeresek vagy ismertek voltak, ez beilleszkedésüket, tevékenységüket megkönnyítette, és a hazai háttér is szívesen támogatta a munkáját és persze kell egy szakértői együttes a misszión. Példaként említem, hogy  Benjamin Franklin, minden idők legsikeresebb amerikai diplomatája, mellesleg, mint a villámhárító feltalálója szerzett hírnevet magának. 1757-től 1775-ig Pennsylvania megbízottjaként képviselte a gyarmatokat Londonban, ő kért segítséget Franciaországtól a forradalom támogatásához. 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után ő készítette elő a két ország katonai szövetségét, és nagy része volt abba, hogy 1783-ban Anglia végül elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Franklin párizsi nagykövetként elvarázsolta a franciákat, szórakoztató egyéniség és remek társalgó volt. Egyszerű nyomdászból lett feltaláló és zseniális nagykövet.

A klasszikus diplomácia korszakának megváltozását másképpen is meg lehetne ám közelíteni. Stubb finn külügyminiszter egy alkalommal Budapestre látogatott, és én, ahogyan ez szokás, kikísértem a helsinki repülőtérre.

-Akkor találkozunk a VIP-váróban – mondtam én, a közép-európai diplomata.

-Soha nem használom a VIP-várót. Szétszednének az újságírók, az utasok pedig látják, hogy egy vagyok közülük.

És még egy személyes élmény.

         Pekingben volt szerencsém jól ismerni a svájci konzult, aki hatodik külföldi kihelyezését követően, hatvan évesen ment nyugdíjba.

         -Soha nem akart nagykövet lenni? – kérdeztem akkor tőle. – Mégis csak úgy igazi egy pályafutás.

       -A konzuli szakmát tökéletesen megtanulni soha nem lehet – felelte mosolyogva. – Mindig van benne valami izgalom. Én erre tettem fel az életemet.

         Szóval a klasszikus diplomácia kora lejárt. Jó lenne tudni, hogy pontosan mi következik. Már ha egyáltalán akarjuk tudni…