Mégsem akarunk olimpiát?

Az utóbbi időben mintha lanyhult volna a kormánypártoknak az olimpiai rendezés iránti lelkesedése. Vélhetjük úgy, hogy reálisan gondolkodnak? A propaganda ma banalitásokra korlátozódik, mint „fogjunk össze” és a „magyar sportolók megérdemelnék”, amelyek mögött semmiféle tartalom sincs. Ellenben augusztusban a híresen jól informált Wall Street Journal terjedelmes cikket közölt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjaival készített beszélgetés alapján, amelynek lényege az volt, hogy ezt a rendezvényt csak olyan ország vállalhatja, amelyik gazdaságilag és társadalmilag is stabil,  egységes és minden vállalt ígéretét betartja. Rióban ugyanis nem ez volt a helyzet. Persze, végül majdnem minden a helyére került, az igazi szakemberek azonban sok mindent másképpen láttak. A tanulság számukra az volt, hogy a helyszínt egy már létező és jól működő infrastruktúrára kell bízni, ahol már az alapvető rendszerek jól működnek és a pénzzel, amit támogatásként adnak, jó kezekbe kerül.

         Nem véletlen, hogy számos helyszínt, így például Almatit is elkaszálták, és inkább a megbízható Pekingben lesznek a 2022-es téli  játékok. Dél-Afrika és Róma önként mondott le, mert informálódtak a NOB vezetőségének értékeléséről, Isztanbul is veszített Tokióval szemben. Korábban volt egy olyan stratégia, miszerint kis országok is pályázzanak, tágítsák a jelentkezők körét, próbálják megújítani a mozgalmat, Rio azonban bebizonyította, hogy ez az elképzelés téves volt.

         Orbán és környezete is feltehetően belátta, hogy egy olimpia nem hoz feltétlenül politikai sikereket. A sportvilág ugyan három hétig Magyarországra figyel, ám ezt követően már más dolgok következnek és jönnek újra a hétköznapok.

         És most itt ez a népszavazási javaslat is: kicsi az esélye annak, hogy sikerüljön a Momentum kísérlete, hiszen a kormánypártoknak nagy gyakorlata van abban, hogy hogyan lehet az ilyesfajta próbálkozásokat  – mindegy milyen úton – valahogy megakadályozni. De a vasárnapi nyitva tartás emlékezetes ügye is arra emlékeztet, hogy Orbán nem szereti az efféle játékokat, amelyek esetleg azt igazolják, hogy mégsem ő jár a helyes úton, amikor a nép nevében szónokol.

         Most még lenne mód a visszalépésre: Magyarország nem játszik olyan jelentős szerepet a világban, hogy ez különösebb megütközést keltene: lám, Róma döntése is csak néhány napig szerepelt a médiában, az olasz közvélemény pedig megkönnyebbüléssel fogadta a hírt.

         A pénznek pedig lesz helye máshol is: egy része feltehetően oda kerül, ahová nálunk kerülni szokott. Csak éppen egy gonddal kevesebb lenne a vállunkon.