Még a hatvanas években gimnáziumi osztálytársaimmal barackot szedtünk a sződligeti termelőszövetkezetben. Ez volt a nyári építőtábor. A munkavezető ellenőrzött bennünket és rendszeresen a "vigyázzatok, exportra megy" felkiáltással igyekezett ellenőrizni a minőséget. Akkor még ez különösebben nem érdekelt bennünket, de ma már tudjuk, hogy a magyar mezőgazdaságban létezett és ma is létezik egy úgynevezett "exportminőség", aminek szellemében a jól fizető nyugati piacra jobb minőséget küldünk, mint ami itthon marad. Más a csomagolás, mások a higiéniai előírások, szigorúbb az ellenőrzés. Személyes tapasztaltból tudom, hogy Finnországba a káposztán és - időnként - a zöldpaprikán kívül semmilyen magyar agrárterméket sem lehetett eladni. És van még valami, ami látszólag nem tartozik ide. A kilencvenes években egy este Cataniában sétáltunk. Egy kis élelmiszerbolt előtt mentünk el, valamivel este nyolc óra után, a kereskedő éppen a redőnyt húzta le.
-Vennének valamit? - nézett ránk. Jellegzetes turista voltam, nyakamban fényképezőgéppel.
-Csak egy kis sajtot - feleltem. - De látom, már bezárt.
-Ugyan, uram, ez nem gond - felelte ő. Felhúzta a redőnyt, kötényt kötött, beállt a pult mögé és megkérdezte. - Mivel szolgálhatok?
Cataniában ez oké, de Helsinkiben? Viva l'Italia!
VálaszTörlés