Rózsák tere

Egyetemista koromban hetente egyszer kötelező volt Vilma néninél ebédelni. Egyhangú és unalmas ebédek voltak, Vilma néni megkérdezte, mi újság az egyetemen, de az egyetemen soha nem volt semmi újság, ami Vilma nénit érdekelte volna. Na és, mi újság a lányokkal? A lányokkal sem volt semmi olyan újság, amit elmeséltem volna. Mindig húsleves volt metélttésztával, párolt csirkemell, ízetlen főtt krumplival és befőtt. Vilma néni a visszafogott kosztolás híve volt.

         -Ízlik? – kérdezte az ebéd után.

         -Ízlik – hazudtam. Mi mást mondhattam volna? Hazafelé rendszeresen átkeltem a Rózsák terén. Nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, az Esti Hírlapot olvasták. Szólt a rádió, gyerekek kiabáltak. Gyakran láttam ott egy elegáns, idős férfit, tolószékben. Lábát kockás pléd borította, csak fényes, fekete cipője látszott ki alóla. Vajon van-e lába egyáltalán? Ez is érdekelt. Akkoriban még minden érdekelt. Télen-nyáron zakót viselt és kalapot.  Felesége, barna kabátos, fiatalabb felesége mellette ült a padon, megigazította a pléd szegélyét, felolvasott neki vagy beszélgettek. Szép asszony volt, vékony, elegáns. Néha megfogták egymás kezét.

A tolókocsi. Mindig attól rettegtem, hogy én is így végzem majd, mozdulatlanul, délutánonként kitolva a zajos Rózsák terére, olyan emberek közé, akik rendesen tudnak járni. A feleségem beszélget velem vagy felolvas nekem, aztán egyszercsak megunja a reménytelen életet, feltol egy dombtetőre és elengedi a kocsit. De hát a családban mindenki rettegett a betegségektől, és mindenkinek megvoltak a saját rettegései. Apám a ráktól félt, anyám attól, hogy apámnak rákja lesz, Vilma néni attól, hogy egyszercsak leáll majd az emésztése és felrobbannak a belei. És nem csak a betegségektől és az orvosoktól rettegtünk, hanem a gyógyszerektől is, de még jobban rettegtünk attól, hogy az orvos rossz gyógyszert ír fel, ezért nem szerettünk gyógyszert szedni, másrészt szerettünk gyógyszert szedni, mert rettegtünk a betegségektől, még jobban rettegtünk a kórháztól, legjobban azonban akkor rettegtünk, amikor egészségesek voltunk, mert az azt jelentette, hogy bármikor betegek lehetünk. 

         Egyik nap a Murányi utcában megláttam a barna kabátos asszonyt. Még szebb volt, mint a Rózsák terén. A tejcsarnok előtt állt és egy fiatal férfivel beszélgetett. Ismertem a férfit, Stein Gábor volt, csellista. Aztán Stein egyszercsak megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, az ujjaival még az asszony hajába is beletúrt, majd hirtelen szétváltak. Szeretik egymást, nem volt vitás. Stein a Baross tér felé ment, az asszony végig, a Murányi utcán. Mielőtt belépett az egyik kapun, megigazította a frizuráját. Néhány nappal később előttem ültek a Bethlen moziban, fogták egymás kezét. Mastroianni-filmet vetítettek. Az angyalok. Ez volt a címe. Előadás után az asszony belekarolt Steinbe, amikor kifelé mentek, úgy nézett rám, mintha ismerne.

Azt hittem, hogy soha nem látom újra. Hogy akkor most vége mindennek. Hogy ez az asszony soha nem megy ki a férjével a térre,  soha többé  nem igazítja meg a plédet, nem fog neki felolvasni és nem beszélget vele. De a következő héten megint láttam őket együtt, a Rózsák terén, a férfit a tolókocsiban, mellette a feleségét, felolvasott neki, azután nevettek valamin.

         Mintha semmi sem történt volna. És talán nem is történt.