Lecsó, az életmentő

Pentik András építészmérnök már évek óta Tihanyban élt. Nem volt már fiatal, hatvan éves elmúlt, keveset dolgozott, ha csak tehette, ült a teraszán, olvasott, délután gint ivott gyomorkeserűvel, este pedig vacsorát főzött magának. Amióta felesége, Anna meghalt, csak Lecsó, a fekete labrador osztotta meg vele a házat. Ha csak tehette, a napokat ő is a teraszon töltötte semmittevéssel, vagy labdázásra ösztönözte gazdáját. Együtt mentek vásárolni, és rendszeresen tettek sétákat a környéken. Andrásnak csupán egy barátja volt, Kindler Gyuri, aki feleségével, Borikával, valamint két gyönyörű lányával, Katival és Orsival Aszófőn, néhány kilométerre lakott. Amikor András télen beteg volt,  Kati és Orsi minden nap meglátogatta, hoztak ebédet,  kitakarították a lakást, és még Lecsóról is gondoskodtak, ahogy illett.

Egy őszi napon András sétálni indult Lecsóval. Nem a szokásos útvonalon indultak, hanem felkaptattak az Öreg-hegyre, aminek tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra.

         -Mit szólsz, Lecsó, milyen gyönyörű!
         -Gyönyörű  – felelte Lecsó, mert tudott beszélgetni a gazdájával.

Már visszafelé tartottak a Kaptai-dűlőn, amikor András egyszercsak elcsúszott, elveszítette egyensúlyát, a kiálló faágakban sem tudott megkapaszkodni és a szakadékba zuhant. Lecsó a domb tetejéről nézett rá. András szeretett volna mondani neki valamit, de nem jött ki hang a száján. Ebben az évszakban a környék elhagyatott volt, senki sem járt erre. Nincs esély a menekülésre. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elveszítette az eszméletét.  Lecsó azonnal érezte, hogy baj van. Mit tegyen?  A környéken a nyaralók ilyenkor mind zárva,  ugatásnak tehát semmi értelme. Látta, hogy András csukott szemmel fekszik, ami nem jelent jót. Sőt, rosszat jelent. Nincs idő a tétovázásra. Eszébe jutott Pap doktor, akivel András telefonon beszélt, amikor beteg volt, és egyszer meg is látogatta őket. De vajon most tud-e segíteni? Nem valószínű. Talán Kindler Gyuri? Aszófő ugyan nincs közel, ám Lecsó erőteljes és kitartó kutya volt, néhány kilométer nem okozott neki gondot. Ámde délelőtt volt, ami azt jelenti, hogy Gyuri dolgozik, csak Borika van otthon,  a lányok pedig iskolában vannak Tihanyban. Ez a megoldás, döntött Lecsó. Indulás, méghozzá azonnal. Negyed órával később már az iskolánál volt. Várnia kellett. Nemsokára csengőszót hallott és gyerekek jöttek ki az udvarra. Meglátta közöttük Katit és Orsit is. Felkapaszkodott a kerítésre és ugatni kezdett. A lányok azonban játszottak, nem is figyeltek rá. Mi lesz így? Aztán végre észrevették, ő pedig megragadta Kati szoknyája szélét és vonszolni kezdte.

-Mi van, Lecsó? – kérdezte tőle nevetve Kati, mert játéknak vélte a dolgot.
         -Talán akar valamit – vélte Orsi.

         -Menjünk vele? – Most már Kati is érezte, hogy ez nem  játék. Lecsó elvezette őket a Kaptai-dűlőre, hívták  a mentőket, akik kiemelték Andrást. Este már Kindleréknél boroztak mindnyájan, mert nem volt olyan nagy a baj, az orvos  is csak kisebb zúzódásokat és horzsolásokat állapított meg.

Éjfélkor Borika hazavitte autóval Andrást és Lecsót.
         -Kérdezhetek valamit? – kérdezte a kutya, amikor kettesben maradtak.
         -Persze – felelte András.

         -Miért hívnak engem Lecsónak?

         -Azért, mert ez a kedvenc ételem.

         -Nem kaphatnék más nevet?

         -Mire gondolsz?

         -Szeretném, ha Drágám lenne a nevem – mondta Lecsó.

         Ez nem tetszett Andrásnak.

         -Én csak Annának mondtam, hogy Drágám, te is tudod - felelte.

         -De Anna már nem él – mondta szomorúan a kutya. – És én ma megmentettem az életedet. Talán nem érdemlem meg, hogy  végre elfelejtsük ezt a Lecsó nevet, amit mindig gyűlöltem?

         András megvakarta a kutyája homlokát.

         -Rendben van. Legyen Drágám.

         És ezzel nyugovóra is tértek. Mindketten gyorsan álomba merültek. Drágám a küszöbön aludt, ahogyan szokott. Élete legszebb napja volt. Megmentette a gazdája életét.