2018. január 27., szombat

Kínában mindenki utazik

És valóban. Kínában évente három, egy-egy hetes szabadság-időszakot ismernek, amit hétvégék ügyes áttornázásával tíznaposra növelnek januárban, májusban és októberben, amikoris aztán mindenki útra kel, hogy felkeresse rokonait. A szegényebbek napokig vonatoznak vagy buszoznak, a tehetősebbek repülnek, ám a zsúfoltság mindenhol óriási, hiszen gyakorlatilag arról van szó, hogy fél milliárd ember az ország valamely pontján felkeresi a másik fél milliárdot, majd ugyancsak egyazon napon hazaindul.  Kínában amúgy sem divat a nyári szabadság, mert a „pihenés” nem szerepel az időtöltések szótárában. Őszi hétvégéken két-három millió ember kirándul az amúgy gyönyörű és csakugyan illatos Illatos Hegyekre, mi magunk is többször jártunk ott, és mindig pontosan olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban a Népstadion bejáratánál egy kettős rangadó előtt, amikor egyszerre százezer szurkoló igyekezett bejutni a kapukon. 
Titkárnőm egy alkalommal kérte, hogy elmehessen a vasútállomásra, szeretne időben menetjegyet venni  tervezett családi utazásához. És aznap már nem is jön dolgozni, tette hozzá. Mert a sor olyan hosszú, hogy egész nap ott kell állnia. Na és mit tesz az, akinek a főnöke nem ilyen nagyvonalú, kérdezem. Sokan sorbanállókat bérelnek, akik helyettük várakoznak. Ünnepek előtti héten mindenki őrült módjára vásárol, felszerelkezik, ünnep után pedig teljes a kimerültség. Jó ez nekik?
         -Ez a szokás – mondja titkárnőm, kínai módon. Felel, de nem válaszol. És azért sok igazság is van benne. A szokásoktól nem lehet egyik évszázadról a másikra megválni. Az ország hatalmas, a rokonokat évente egyszer-kétszer látni kell, útra kell tehát kelni. És hát megint, megint a méretek. Az egyik hivatalban mondja kínai partnerem, hogy édesapja beteg, meg kell látogatnia. Csunmingban lakik. Vonaton megy, hetvenkét óra. De nincs a hangjában helye panasznak vagy méltatlankodásnak.
         A vonatutazás amúgyis a nagy kínai kihívások egyike. A jegyvásárlást többnyire csakugyan az indulást megelőző napokra kell időzíteni, a sorok ugyanis hosszúak, az ügyfelek többnyire a pénztárnál tájékozódnak a menetrend lehetőségeiről, ezért aztán hosszú ideig tárgyalnak a pénztárossal, egyes esetekben mobiltelefonján felhívják családtagjait, hogy együtt alakítsák ki döntéseiket.
Én magam egy alkalommal eleget tettem olthatatlan kíváncsiságomnak és hálókocsival utaztam Pekingből Sanghájba. Méghozzá nem is a külföldiek által kedvelt, úgynevezett „soft-sleeper” megoldást választottam, hanem a kínaiak által használt „hard-sleeper”-t. Igen, pusztán kalandvágyból. Végülis egy éjszakáról van szó.
És azt gondoltam, nem lehet rosszabb, mint a szovjet belföldi repülőjáratok, amelyeken fiatalkoromban utaztam. (Nem ide tartozik, de el kell mesélnem, hogy egyszer egy zajos és olajszagú IL-62-es típúsú repülőgépen utaztam Moszkvából Habarovszkba. A mintegy nyolc órás utazás közepefelé felkerekedtem, hogy megkeressem az illemhelyet. A kis helyiség ajtaja nyitva volt, és legnagyobb meglepetésemre a lehajtott vécéfedőn egy utas szundikált. Passzazsír, mondta róla némi utálattal a légiutaskísérő. Ő ott utazik. Kinek hol jut hely. De a férfi udvarias volt, a szükségemre álló időre elhagyta a mosdót és a folyosón várakozott, majd visszatért és folytatta a szunyókálást. A kínai vasutakon nem utaztak a mosdóban, ám szaguk és látványuk alapján megállapítható volt, hogy igen komoly forgalmat bonyolítottak le a hosszú út alatt.)
De hát az ember ennyi tapasztalat birtokában már semmin sem lepődik meg.
Vagy legalábbis azt gondolja.
A hard sleeper nem más, mint egy viszonylag normális, háromszemélyes utazófülke, amelyiknek ülése fölött este a kalauz két további ágyat nyit ki, ílymódon mindenkinek lehetősége nyílik az éjszaka vízszintes eltöltésére.
-Arról, hogy akár egy percre is lehunyod a szemed, ne is reménykedj – mondta előre egy amerikai diplomata-ismerősöm, ám akkor úgy gondoltam, csupán elkényeztette őt a nyugati civilizáció.
         A kupé nem zárt, 
természetesen nem hárman, hanem négyen (három férfi és egy nő) szorongtunk már induláskor, az enyhe létszámtöbblet azonban sem utastársaimat, sem a kalauzt nem zavarta, én pedig nyelvi akadályok miatt nem voltam véleményformáló helyzetben. Időnként látogatók is érkeztek hozzánk, meg az én utastársaim is felkerestek másokat, mintha legalábbis veterán diákok osztálykirándulásán lennénk.
A vonat időben kihúzott a pekingi központi pályaudvarról, ettől kezdve a kis társaság – olykor vendégeikkel együtt – lényegében megállás nélkül táplálkozott, különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő a táskákból, és amikor már azt gondoltam, hogy több termosz, konzerv és üveg már nem kerülhet elő a táskából, természetesen újabb termoszok, konzervek és üvegek következtek. Étkezések közben – a tilalom ellenére – rágyújtottak, egy táskát az oldalára fordítottak, azon kártyáztak, rádiót és magnetofont hallgattak, előkerültek a kisméretű televíziók és DVD-lejátszók. Láthatóan élvezték az utazást. A vagonban csak egy mellékhelyiség volt található, ami előtt minden időpontban hosszú sor kígyózott, hiába, a természet megköveteli a magáét. A vécét gyengébb idegzetűeknek nem ajánlanám, ezúttal még a leírásától is tartózkodom. Este megjelent a kupéban a kalauz, kinyitotta az ágyakat. Enyém volt a legfelső, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára: és igazuk volt, a legalsó ágyat ugyanis gyakorlatilag belepték az ételmaradékok, az azokból áradó igencsak kellemetlen szagok pedig már cigarettafüsttel és a kiböfögött sörrel egyre erősebben terjengtek a légtérben. A legalsó ágyat az egyik férfi foglalta el, népes társaság kártyacsatát vívott, hangosan nevettek közben, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak. Ott ismerkedtek meg, de  középen aludt a másik férfi a társaság hölgytagjával és amennyire a hangos zakatolás mellett hallottam, szoros fizikai kapcsolatra is léptek egymással.
Manapság azért más a helyzet.....








[1] 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése