Sir George, a Sahib

A trópusi külszolgálatban talán ez a legnagyobb ajándék. A személyzet. Mindenki azt gondolja, ez maga a paradicsom. Látszólag csakugyan sok előnye van, ám ezek az emberek előbb-utóbb majdnem családtagok lesznek a maguk gondjaival, aminek a megoldását természetesen a Sahibtól,  vagyis tőlem várják, én pedig nem tehetek sem úgy, mintha családtagok lennének, sem úgy, mintha nem érdekelne, mi lesz velük. Több szerencsétlen kísérlet után végülis megtaláltuk Rakesh Kumart, délről érkezett, állítása szerint katolikus (de nem tudta pontosan, ez mit jelent),  szénfekete bőr, csillogó mosoly, szorgalmas volt, szívesen dolgozott, ha szükség volt rá, szerelőket hívott, akik pontosan meg is jelentek, ha valami különleges dolgot kellett beszerezni, elkerékpározott a város túlsó végébe, ami Delhiben azért nem kis teljesítmény, gyorsan megtanulta Mari magyar receptjeit, csodálatos palacsintát sütött a lányoknak, bíztunk benne, megkedveltük, szóval minden a legjobban alakult.

         Vagyis ha minden a legjobban alakul, akkor valami egyszercsak másképpen kezd alakulni. Lal, a kulturális intézetünk könyvtárosa a rá jellemző előkelőséggel – korábban engedélyt kért, hogy névjegyén professzorként tüntesse fel magát,hogy a szomszédjainak elbüszkélkedhessen – finoman megemlítette nekem, hogy Kumar beiratkozott a magyar nyelvtanfolyamra, hetente kétszer jár, és nagyon szorgalmasan tanul.

         -És mi ebben a különös? – kérdeztem.

         -A személyzet tagjai nem szoktak nyelvtanfolyamra járni.

         -Kumar lelkes fiú – zártam le a beszélgetést.

         Lal nyugdíj előtt állt, még akkor szerződtette a kulturális intézet, amikor a kommunista párt tagja volt, azóta állandóan azzal foglalkozott, hogy mi kémkedünk-e Indiában vagy az indiaiak kémkednek-e Magyarországon.

         -És nem kémkedik – tettem hozzá.

         Lal nem hitt nekem. Tulajdonképpen senkinek sem hitt már.

         -Csakugyan,  miért tanul Kumar magyarul? – kérdeztem este Maritól. Ilyen az, ha ez ember egyszer gyanakodni kezd. És ezek azok a helyzetek, amiket a Sahib nem szeret, mégsem tudja áthárítani másokra, mert akkor már nem ő lenne a Sahib.

         -Rakesh – kérdeztem tőle másnap reggel, mert akkor már tegeződtünk.  Nekem Rakesh volt, én neki Sir George. Ez így volt stílusos, és mindketten szerettük is. – Miért tanulsz te magyarul?

         -Mert hallottam, hogy jövőre hazautaznak és…

         -És?

         -Én is szeretnék veletek utazni. Szeretem a Madame-ot, a lányokat és Sir George-ot is. Ott szolgálnék Magyarországon.

         -Rakesh, ez nem így megy. Mi otthon nem tartunk személyzetet, egy nagy házban lakunk, nem is tudnánk… - elképzeltem a Márvány utcai bérházban hogyan fogadnák az indiai szakácsot.

         -A nagypapám is Angliában szolgált…

         -Az más – magyaráztam. – Mi Magyarországon nem engedhetjük meg magunknak…

         Rakesh végtelenül szomorúnak látszott, vagy az is volt.

         -Már útlevelet is szereztem.

         -Sajnálom, Rakesh, ez lehetetlen…majd jönnek más családok, neked itt mindig lesz munkád.

         A fiú bólintott, befejeztük a beszélgetést. Sajnáltam, hogy így alakult, és azt is, hogy nem tudtam neki elmagyarázni, hogy mi mások leszünk otthon, mint itt voltunk.

         Végülis belenyugodott. Egy hónap múlva elutaztunk Delhiből. Rakesh kijött a repülőtérre, egy csokor virágot hozott Marinak és azt mondta, hogy nagyon sokat köszönhet neki. Persze puszi, meg ilyesmi nem volt, elvégre az egy másik kultúra. De ahogy a busz a gép felé kanyarodott, láttam, hogy párás szemmel integet.

         Vajon mi lett vele?

Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban 2017 szeptemberében.