Talán még
soha nem volt ilyen bizonytalanság, zavar és tájékozatlanság választások előtt, mint most. Voltak esélyesek, voltak arcok, arcélek, volt
jobb- és baloldal, voltak lehetséges koalíciós változatok. Most azonban más a
helyzet. A közvélemény-kutatások, a különböző érdekcsoportokhoz (ne tagadjuk,
hogy ma ilyenek vannak) tartozó szinte megszámolhatatlan hírforrás eltérő
jóslatokkal , a politikusok pedig szinte kivétel nélkül vagy újabb és újabb
üresen csengő ígérettel vagy egymás szapulásával
állnak elő.
A Fidesz már szemmel láthatóan nem az a
magabiztos egyesülés, amelyik négy éve még – akkor is program nélkül –
lelkesebb táborral győzött. Azóta soha nem érzékelt súlyos korrupciós ügyek
rombolják a tekintélyét, vezetőik olykor durván, szinte méltatlan hangnemben
nyilatkoznak, semmitmondó válaszokat adnak („nem foglalkozom nőügyekkel”), Kósa
Lajos szinte már egy értelmes mondatot sem tud mondani, a többi vidéki
nagyúrról már nem is beszélve, Varga Mihály
hónapok óta hamis adatokat közöl, a parlamentből játékszert csinálnak,
nemzetközi tekintélyünket elveszítettük, nagyszájú és felelőtlen mondatokkal
igyekeznek védeni saját igazukat (a külügyminiszter szerint vezető autógyártó
hatalom lettünk, miközben gyakorlatilag beszállítók és összeszerelők vagyunk, akárcsak
Törökország vagy Indonézia). Nem lehet
pontosan bemérni, hogy a Fidesz szavazótábora mekkora, biztosan vannak még
hívei a nemzeti hangütésnek, de nem tudni, nem bíznak-e inkább a Jobbikban. És
akkor mi lesz? A Fidesz elszokott a szoros parlamenti helyzettől, a vitáktól, az érveléstől, mindenért vagy
majdnem mindenért Gyurcsányt hibáztatják.
De mi lesz, ha nagyon szoros eredmény
születik vagy kisebbségben maradnak? Vannak
B-tervek? Úgy fest, hogy A-tervek sincsenek. A hatalom most már szinte mindent
megenged magának, korábban soha nem hallott durvaságok kerülnek nyilvánosságra.
Folytatódik a kampány, folytatódik a mocskolódás, most szinte valamennyi
poszton politikai kinevezettek ülnek, sok pozícióban a szerződések 2018 után
járnak le, amúgyis bonyolult dolog eltávolítani számos vezetőt, mert ilyenkor
kezd működni a „jogrendszer”, mint mindid, amikor inkább cselekedni kellene.
Másrészt úgy fest, hogy egyik ellenzéki párt sincs abban a helyzetben, hogy új,
szakmailag magas színvonalú klientúrát állítson fel, az utóbbi időben
túlságosan is egymással voltak elfoglalva.
Karácsony előállt ugyan egy fél-árnyékkormánnyal, de a miniszterek
mögött már ott kellene állnia a középvezetésnek, nem is beszélve a többiekről.
Mondjuk, ki lesz a külügyminiszter, ha – ennek nyilván nincs valóságtartalma –
az LMP győz. Kezdődnek a koalíciós tárgyalások? Mi nem vagyunk Németország,
amelyik fél évig kibírja ügyvezető kormánnyal, nem kérdés, szétesne sok minden.
Emlékszem, 1990 nyarán egy közlekedési
rendőr megbüntetett egy szabálytalankodó autóst, aki ezt mondta neki:
-Mit akarsz tőlem, te mocskos
kommunista?
A rendőr pedig ott állt, szótlanul.
Ma nem tudni, hogy melyik párt kivel
lépne elvei feladásával koalícióval más pártokkal azzal érvelve, hogy „le
akartuk győzni a Fideszt”, de a városban már azt is mondják, hogy a Fidesz és
az LMP hónapok óta együttműködik, minden más csak látszat. Ráadásul sokan ma
közömbösek, kiábrándultak a politikából. Amúgy csoda?
Szóval: mi lesz velünk? Mi az a
felállás, amit szeretni lehet, amihez, még ha kompromisszumokkal is, de
elfogadunk. A baj az, hogy már a látszat sem számít. Mészáros Lőrinc, akiről
már külföldön is tudják, hogy döbbenetes vagyonra tett szert kormányzati
támogatással, mogorva arccal tessékel ki az irodájából amerikai és francia
újságírókat, kezével még legyintget is hozzá, mondván „képviseleti ülés van”,
miközben ott ül mellette néhány mameluk. Ez az ország szégyene.
Erre mondta Orbán: „üzleti ügyekkel nem
foglalkozom”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése